15.Fejezet~ Tervek

Catherine Clark

19. Szeptember; Milánó, Olaszország

- Mennyi idő alatt érünk oda?- fújom ki a fáradtan a levegőt.

- Körülbelül egy óra, hölgyem.

Earned It

Na de jó, egy óra. Kimerülten kezdem el nyomkodni telefonom, amire több focistától is érkezett a repülőút alatt üzenet. Egyikre sem válaszolok, hiszen az iránt érdeklődnek, hogy hogy vagyok. Gondolom a fülükbe jutott, hogy rosszul lettem.

Meglepően gyorsan elillan az az egy óra kocsiút. A bejárathoz megérkezve azonnal kipattanok és

újdonsült energiával vetem be magamat.

- Pearl Clark- nézek oldalam a biztonsági őrre, aki azonnal beenged.

Ilyenkor áldom az Istent, hogy ennyire hasonlítunk. Mintha csak otthon lennék úgy bolyongok a folyosókon húgomat keresve, esküszöm úgy érzem magamat, mint, aki teljesen be szívva és azt sem tudja hol van. Csak keringek fel- alá, mikor egy ajtó mögül férfiak kiabálását hallom.  Szinte biztos vagyok benne, hogy ez a csapat. Közelebb merészkedek az ajtóhoz és minden nyelvtudásomat összekaparva próbálom megérteni, amit bentről hallok. Nagyjából le is tudom venni a lényeget spanyol tudásomnak köszönhetően. Hirtelen kivágódik az ajtó, aminek és eddig nekidőlve hallgatóztam, így szörnyen szerencsés módon esek be az öltözőbe.  Az összes férfi egyként kezd el röhögni, egészen, míg feltápászkodom.

- Pep, miben segíthetünk?- ölel át egy férfi- milyen csini lettél- mér végig.

- Nem Pearl vagyok-vágom rá, mire felröhögnek.- az ikertestvére vagyok és őt keresem- hagyom figyelmen kívül a jókedvüket.

- Aranyom, skizofrén vagy?- húzza fel a szemöldökét az egyik, mire megrázom fejemet.

- Hol van Pep?

- Catherine?- hallok egy csodálkozó hangot az ajtó felől, akármikor felismerném.

- Pearl!- csillannak fel szemeim.

I Know You

Cristiano Ronaldo

19. Szeptember; Madrid, Spanyolország

Lassan sétálok le a pályáról a félidőben. Nyugodt nem lehetek, hiszen egy Granada ellen állunk döntetlenre. Felpillantok a VIPba és meglátom a fiamat az üvegre tapadva, mellette pedig anya ül. Egyből mosolyra húzódik szám. Kate időközben eltűnt, ahányszor a kispad felé néztem nem volt ott, már a meccs kezdete óta. Most sem látom sehol sem. A mellettem lépkedő Balenek feltűnik, hogy valami nincsen rendben így megveregeti vállam, miközben elmormol egy „úgyis nyerünk”-öt. Legalább az egyik gondom meg lenne oldva.

Unottan vágom le magamat szekrényem elé. Mellettem ülő Kroos egy pillantást vet csak felém, míg a másik oldalamon Nacho foglal helyet. Karba teszem kezeimet és lejjebb csúzom,-szokás szerint- nincs kedvem Benítezhez. Az ajtó hirtelen nyílik és velem együtt még páran fintorogva várják a tréner belépését. Pérezzel az oldalán érkezik hozzánk. Egyből Florentinora nézek, erősen kezdem szuggerálni, hátha rám néz. Az illedelmes próbálkozásomat Gareth előzi meg a bekiabálással.

- És hol van Kate?- természetesen angolul beszél.

Az elnök egy méregető pillantást vet a walesi felé, aki fülét- farkát behúzva marad csendben. Pár másodpercig még szemléli a középpályást, aki csak a padlóra szegezi tekintetét. Nem szereti, ha csak így bekiabálva akarjuk megoldani a dolgokat.

- Catherine nem érezte jól magát, ezért hazament, Gareth.- válaszol kimérten.

Bale, Marcelo, Isco, Pepe és Karim egyből előkapják telefonjukat és pötyögni kezdenek rajta. Remélem azért Junihoz felment, legalább pár szó erejéig. Rafael hitetlenkedve néz az előbb említett játékosokra. A brazil egyszer csak felnéz a készülékből és szélesen az edzőre vigyorog, aki elképed. Értetlenkedve néz körbe rajtunk.

- Mégis mi a frászt csináltok?- förmed rájuk.

Gareth és Isco egyből felkapják fejüket, míg a többiek halál nyugalommal nyomkodják azt a szart. Felsóhajtok és szenvedve kezdek nyöszörögni. Szeretem ezt az egészet, ez volt életem célja, de amikor már muszájból kell ezt csinálnom néha még az életkedvemet is elveszi.

- Katenek írunk- szenteli figyelmét Karim is Rafanak.

- Minek?- horkanok fel egyből.

Hirtelen az összes öltözőben lévő tekintetét érzem magamon. Megrántom vállaimat és a mosdóba vonulok, nem törődve a kérdő pillantásokkal és az utánam szóló hangokkal.

(…)

- Apa!- fut felém Juni.

Elmosolyodom és leguggolok, hogy megtudjam, ölelni őt. Fejét a vállamba fúrja, majd fintorogva eltol magától. Elmosolyodom rajta és anyát is köszöntöm két puszival.

- Büdös vagy, menj zuhanyozni!- fogja be orrát és áll be közénk Juni.

Egyszerre nevetünk fel anyával.

- De azért jó, hogy nyertünk, ugye?- vonom fel szemöldökömet.

Aprót bólint és elszalad. Kérlelően tekintek mamára, aki csak megrázza a fejét. Fáradtan felnyögök és újra próbálkozom kiskutya szemekkel, de ez sem hatja meg.

- A te fiad, Cris. Én így is sokat vigyázok rá, focizni nem fogok vele. Te vagy a focista, nem én.- tol le.- Amúgy is, dolgom van. Ne haragudj- egyhül meg tekintete a végére.

Adok gyorsan egy puszit az arcára, mire már el is tűnik a falak között. Felsóhajtok és Juni után kocogok. A pálya közepén állva rugdalja a labdát. Elmosolyodom rajta. Remélem egyszer a ő is ő is profi futballista lesz, mint én. Sosem mondtam neki, de még ennél is büszkébb lennék rá, mint most. Már ha ez lehetséges.

Merengésemből egy ismerős hang zökkent ki.

- Cris, menj! Majd én játszom vele- lép mellém Zinédine Zidane.

Egy hálás mosolyt küldök a férfi felé, aki már be is áll a kapuba. Egy hitetlenül remek játékos és ember veszett el benne. Zizu magáról ezt mit sem sejteni, sok közül ezért is kedvelem és tisztelem a franciát.

Belépve az öltözőbe Benítezbe ütközöm, aki csak egy megvető pillantást küld felém. Már megint mit tettem? Kérdőn felhúzom a szemöldököm és méregetni kezdem. Pár percig állok és várom a tőle szokásos béna kiosztást, hogy hol voltam satöbbi. Megunom a szótlanságát, szerényemhez lépek és előhalászom belőle a zuhanyzáshoz szükséges cuccaimat.

(…)

Utolsónak lépek ki az öltözőajtaján a spanyol védő barátommal. Nagypálya felé biccentek és Sergioval a fiam felé vesszük az irányt. Már biztos lefárasztotta szerencsétlen Zidanet. Furcsa látni őket, főleg Juniort a Bernabéu gyepén focizni. Nem tudok betelni ezzel a látvánnyal. Kénytelenül mosolyra húzódik a szám. Vigyorogva intek oda nekik, míg Ramos csak hanyagul nyomkodja a telefonját. Mosolyogva, fut felém a kis portugál és egyből mesélni kezdi, hogy mi hogyan történt, ameddig én készülődtem. Hirtelen Zinédine is mellém lép, lihegve. Elnevetem magamat.

- Zizu nem bírod a fiam tempóját?- terül el egy hatalmas vigyor arcomon.

- Bírom én- egyenesedik ki.- Amúgy, nem mellesleg Cristiano- sandít felém óvatosan- a kicsi CR folyton egy Kate nevű lányról beszélt és arról, hogy ő lesz a feleséged.- küldi felém megkérdőjelezhetetlen tekintetét.- Na ki vele, ki ez a lány?

Elnevetem magamat kínomban. Mindig sikerül kínos helyzetbe hozniuk valahogyan. Nem szándékozom válaszolni, de az egykori középpályás meglök könyökével figyelmeztetés kép.

- Tim Clark lánya, a szőke fizioterapeuta- képzelem magam elő őt.

Morog egyet és mindentudóan néz rám, mire csak értetlenül pislogok.

- Ronaldo az Isten szerelmére, ne kelljen, belőled mindent harapófogóval kihúznom- morogja orra alá.

- Jó- vágom rá egyből.- Tegnap lefeküdtünk, most meg állítólag szarul van és hazament a meccsről is- morgok én is halkan, hiszen senki sem tudja, bár nem lehet nehéz rájönni.

Aprót bólint és a másik két társunkkal együtt kifelé vesszük az irányt a Stadionból. Junior duruzsolásán kívül néma csend uralkodik köztünk. Amint kiérünk a parkolóba Sergio kezet fog Zizuval és már el is tűnik, gyanítom beült az autómba.

- Miért nem beszélsz vele?- értetlenkedik megint a francia.

- Nem olyan egyszerű ez. Az apja kiherél és a csaj sem egy ma született bárány.- rázom meg fejemet lemondóan.

Zidane hátrahőköl és megilletődve pillant rám. Párszor tetőtől- talpig végigmér. Végül felsóhajt és elneveti magát.

- Rád sem ismerek- ingatja fejét.- Hol van a régi Cristiano Ronaldo? Aki nem az akadályokat kereste, hanem a megoldásokat?- mered rám.

- Ugyan az vagyok, mint régen- motyogom.

- Akkor menj és szerezd meg, ha már csak rajta kattogsz!- tárja szét kezeit.

- Kösz, Zizu- ölelem meg.

Hatalmas vigyor közepette ültetem be fiamat az autóba, aki mindvégig kezemet szorongatta. Viszonozza mosolyomat és becsukom az ajtót. Bepattanok a vezetőülésre és hazáig meg sem állok. Otthon Juninak valamelyik szokásos meséjét kezdi nézni és pedig előveszek egy sört a spanyolnak a hűtőből. Kezébe nyomom és leülök mellé az egyik kanapéra. Érdeklődve figyeli a gyermekmesét. Sosem fog felnőni.

- Szóval már nem csak Iker látta a meztelen Katet közülünk- nyitja ki a dobozos alkoholt.

Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna a megjegyzést, bár nagyon is hallottam. Tisztán, érthetően, összetéveszthetetlenül. Ramos veszi az adást és ő is úgy tesz, mintha semmit sem mondott volna. Nem érdekel, ki mit gondol, egyben biztos vagyok. Az életem árán is megszerzem magamnak ezt lányt. ermekmesét.mellé az egyik kanapéra. éRDEKLŐDVE pedig előveszek egy sört a spanyolnak a hűtőből.k én is halkan, hisze  

14.fejezet ~ Csalódás és meglepetés

Sergio Ramos

18. Szeptember; Madrid, Spanyolország

   Elkeseredetten néztem a táncoló tömeget, ahová a portugál magával rángatta Katet.

 - Jól vagy? - foglalt helyet mellettem Iker miközben kérdőn pislogott rám.

Addicted To You

 - Ja - válaszoltam szűkszavúan.

Mit is mondhatnék neki? Hogy megint melléfogtam? Hogy egy olyan lány tetszett meg, aki amint meglátja a híres CR7-et, azonnal elfelejt minden más férfit a közelben? Nem tehettem róla, de az első perctől kezdve megigézett a szöszke lány mosolya. Apró termete és arányos teste pedig csak hab volt a tortán, bár a modora néha hagyott kívánni valót maga után.

 - Nem úgy nézel ki - ivott bele a poharába a kapus és ő is a táncolókra függesztette a tekintetét. - Kate jó csaj - nyögte ki hirtelen amitől én köpni-nyelni nem tudtam -, de nem egy egyéjszakás kaland - folytatta. - Nem neked való.

 - Nem tudom miről beszélsz - tagadtam le a nyilvánvalót kapásból, pedig igazán tudhattam volna, hogy a barátom mindenki másnál jobban ismer.

 - Nem tudsz átverni Sese. Láttam, milyen szemeket meresztettél rá.

 - Fogalmad sincs róla, hogy mit érzek.

 - De igen van - húzta halvány mosolyra a száját. - Ismerlek már annyira, hogy tudjam, bejön neked. Sajnálom....

 - Nem kell sajnálni - csattantam fel. - Már megszoktam, ha Cris megjelenik, akkor esélyem sincs labdába rúgni.

 - Persze, mert ő csatár, te meg védő vagy - vigyorgott rám Marcelo, aki most ért vissza a mosdóból és idióta beszólásával "bearanyozta" az estémet. - Amúgy meg Kate és közte már az első perctől kezdve izzott a levegő - vonta meg a vállát a bongyor hajú. - Szerintem nem kell sok és Roni közelebbről megismerteti vele a hálóját - vigyorgott.

 - Hogy te mekkora köcsög vagy?! - szaladt ki a számon, majd felpattantam és a pult felé siettem.

 - Hová mész? - kiáltott utánam Iker, de úgy tettem, mintha meg se hallottam volna.

A bárhoz érve felültem az egyik székre és rendeltem egy whiskeyt szódával. Úgy fordultam, hogy lássam a táncolókat, de a pia szinte megkeseredett a számban, mikor megláttam, hogy a portugál megcsókolta a lányt, majd Kate is rávetette magát a férfire aztán pedig forró pillantásokat váltva eltűntek a kijáratnál.

- Mert nem egyéjszakás csaj - morogtam magam elé.

Csalódottan hörpintettem fel a poharamban lévő italt, és meglepődve vettem észre, hogy egy kéz simult a hátamra.

 - Heló, szépfiú! - búgta egy sejtelmes hang és mikor megfordultam egy cicababával találtam szemben magam. Nem kellett mondania, már távolról lerítt róla, hogy mivel foglalkozik. - Egy ilyen jó pasi miért ennyire szomorú? - simított végig az egyik ujjával az államon lévő borostán.

 Azonnal felélénkültem. A lány szép volt, bár közel sem annyira, mint Kate. Elhessegettem a fejemből a képét és teljes figyelmemet az előttem álló szilikoncsodára fordítottam. Talán búfelejtőnek jó lesz ma éjszakára.

Pearl Clark

19. Szeptember; Milánó, Olaszország

 Gondolataimba merülve sétáltam a folyosón az irodám felé. Most lett vége az edzésnek és a fiúk az öltözőbe siettek. A napjaim kezdtek kiszámíthatóvá válni, de valahogy nem bántam. Úgy éreztem, végre kezd célja lenni az életemnek.

 - Imádlak kislány! - kapott fel hirtelen és pörgetett meg a levegőben Diego amin - egy apró sikkantás után - mosolyognom kellett.

 - Ha ezt az asszony megtudja, lesz nemulass! - húzott el mellettünk vigyorogva Mexes.

 - Kussoljál! - kiáltott vissza neki a kapus miközben végre megint szilárd talajt éreztem a lábaim alatt.

 - Neked mi bajod van? - pislogtam kíváncsian a spanyol férfira.

 - Elkezdtem az általad felírt diétát és már most meglátszik az eredmény - húzta fel a pólóját és megütögette az izmokat a hasán. - Iria nem győz betelni velem - kacsintott rám vigyorogva. - Neked köszönhetem kislány.

 - Nem vagyok kislány - fontam karba a kezeimet. - Csak azért, mert te egy-két-há évvel idősebb vagy, még nem kell lenézni - bökdöstem meg izmos mellkasát a mutatóujjammal.

 - Meg jó pár centivel magasabb is - röhögte el magát.

 - Kapd be - mutattam be neki a középső ujjam. - Legközelebb tudod mikor segítek neked?

 - Jól van na - ölelt magához és közben összekócolta a hajamat. Menekülni akartam a karjai közül, de hiába. - Tudod mennyire csíplek?

 - Ti mi a fészkes fenét csináltok? - röhögött fel Monty a hátunk mögött.

 - Szerinted? - forgattam meg a szemeimet és mikor Diego végre elengedett, ujjaimmal megkíséreltem rendbe tenni a madárfészekké alakított frizurámat. - Éppen azt beszéltük meg, hogyan tudunk találkozni titokban, hogy Iria ne tudjon róla - vetettem oda félvállról.

I Hope

 - Én is mehetek? - emelgette meg a szemöldökét perverzül a középpályás.

 - Naná, Pep szereti az édes hármast - vágta oda Rami miközben elhúzott mellettünk.

Gúnyosan felnevettem, ezzel is jelezve, hogy mit gondolok a viselkedéséről.  Utáltam a óvodás módon viselkedő férfiakat és Adil most pont ezt az oldalát mutatta be. Nem tudta elviselni, hogy miután a barátnője felhívta, kitettem a szűrét. Szerettem a pasikat az ágyamban, de soha nem kezdtem olyan sráccal akinek kapcsolata volt.

 - Ennek mi baja? - fordultak felém kérdőn Lopezék.

 - Nem tudom - vontam meg a vállam. - Biztos összeveszett a barátnőjével.

A két focista egymásra nézett, de nem szólt semmit. Ha tudtak is a csajról, férfi szolidaritásból nem említették nekem.
Miután elbúcsúztam Montyéktól, újra azon voltam, hogy az irodámba siessek, de mielőtt ez megtörténhetett volna, valaki megint megtalált.

 - Pearl, légyszíves várj meg! - kiáltott utánam Galliani.

Megálltam és kíváncsian vártam, mit akar tőlem az ügyvezető igazgató. Percekig hallgattam, hogy Adriano mennyire elégedett a munkámmal és hogy milyen jó ötlet volt elfogadni apám ajánlatát. Adott néhány tanácsot, amit eszem ágában sem volt elfogadni. Tim Clark nevének említésére pedig csak elhúztam a számat. 

Amint elváltunk egymástól, úgy éreztem, hogy a stadion falai összenyomnak. Friss levegőre vágytam, így sietve a táskámért indultam, de az öltözőből kihallatszó hangok megállítottak. Meglepetten kaptam fel a fejem és cövekeltem le az ajtó előtt. Nem akartam hinni a fülemnek. Mit keres ő itt? Végül erőt véve magamon, a kilincsre csúsztattam a kezem és félve nyitottam be a fiúkhoz. Döbbenten pislogtam a bent lévőre. A csodálkozástól szinte megbénultam, a szívem vad örömtáncba kezdett a mellkasomban. A boldogságtól megrészegülve néztem az ismerős alakot. Magamhoz akartam ölelni, de csak a nevét voltam képes kinyögni. Mellbe vágott a felismerés: mindennél és mindenkinél jobban hiányzott.

13.Fejezet~ Neurózis

Single Ladies

Catherine Clark

19. Szeptember; Madrid, Spanyolország

Másnapos hangulatomban szállok ki Cristiano autójából az apartman ház bejáratánál. Intek egyet a bent ülő két portugálnak. Juni még utoljára a nyakamba ugrik elköszönés képpen, majd besétálhatok végre az üvegajtón. Szemem elől eszem ágában sincsen elemelni a napszemüveget. Tekintetem a belépés pillanatában egyből a recepciós pultra vezetem. Természetesen apám szőke nője ül ott, Laura. Íriszeivel villámokat szór, felém mire halványan elmosolyodom. Összeszűkített szemekkel mér végig tetőtől- talpig, amin nem lepődöm még. Még mindig a focista ruháiban vagyok, kivéve a cipőt. Irina pár ruhadarabot nem vitt el a lakásból így az egyik sportcipőjét felkaptam magam indulás előtt. Táskámban lévő éjszakai outfittel a kezemben indulok el a lift felé. Megnyomom a hívásgombot és megfordulok, így egyenesen szembenézve a szőkével. Akaratlanul is hatalmas mosolyra húzódik szám.

- Milyen éjszakád volt Laura?- üvöltök át a termen angolul, mire az a pár ember, akik a halban tartózkodnak, egyből odakapják fejük.- Mert nekem fantasztikus- nevetek fel lenézően.

Hátam mögött kinyílik a kétszárnyú ajtó. Intek egyet a megilletődött plasztik csajnak, jókedvem egy pillanatra sem lankad, ameddig becsukódik előttem az ajtó. Egyből végigmérem végig mérem magamat az egészalakos tükörben. Sportcipő, hm. Furcsa, de egész kényelmes. Kísértetiesen hasonlítok jelenleg húgomra. Egy feltörni vágyó sóhajt folytok el, nagyon hiányzik. Megrázom fejemet, ezzel elűzve rossz kedvemet. Megkell hagyni, még így is jól nézek ki. Cristiano melegítőjében, pólójában és Irina cipőjében, begumizott hajjal smink nélküli arccal. Tartok tőle, hogy a csatár nem fogja visszakapni a ruháit.

(…)

Immáron elkészülve teszem fel számra a szájfényt. Végignézem szettemet és késznek nyilvánítom magamat a meccs kezdete előtt három órával. Talán még időben oda is érek a meccsre. Fejem lüktetése azonban nem számít segítő tényezőnek. Nyafogva megyek az ajtóig és, indulok egy a már jól ismer walesi lakásába.

- Megjöttem- rontok be kopogás nélkül hozzá.

Ez az ötödik napom a spanyol fővárosban és rengeteg minden történt már velem. Meglepően sok. Dubaiban nem voltak ilyen mozgalmas napjaim, mint itt, ami eléggé meglepő. Ott minden áldott napomat Peppel és a néhai barátnőinkkel töltöttem, meg persze valami féfrfivel. De ezek a srácok mellett egy perc sem telhet el unalmasan. Gareth afféle baráti szerepet tölt már be nálam, olyan igaz barátit, bár nem igazán tudom milyen is az, talán csak a közös anyanyelv miatt jövök ki vele jobban, mint a többiekkel. Marcelo gyermekies viselkedése mindig megnevettet, a portugáléval ellentétben, aki csak minden pillanatban egyre jobban összezavar.

- Catherine Clark- szakít ki gondolataim közül Bale kiabálása.

Megrázom fejemet mai napon már sokadszorra, hiszen mostanában igen csak hajlamos vagyok arra, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Real Madridos melegítő szettben áll kezében a telefonjával. Fáradtan pislogok az elém tornyosuló focistára, aki csak elneveti magát. Én is elmosolyodom egy picit és lehajtom fejemet. Mit mondhatott?

- Mondtál valamit?- kérdezem félve.

Elmosolyodik és megrázza fejét, utalva arra, hogy nem számít. Egy gyilkos pillantást küldök felé, amire azonnal csipogni kezd.

- Csak azt kérdeztem, hogy nem kéne-e felvenned az egyenruhát?- húzza fel jobb szemöldökét.

Meghökkenek egy kicsit és elfintorodom.

- Ja, hogy azt komolyan gondolták, hogy én azt az ocsmány, ízléstelen szart magamra húzom?- nézek rá kiguvadt szemekkel.

Percek alatt már sokadszorra neveti el magát, rajtam. Fújtatok egyet és felállok a fotelből, ahol időközben helyet foglaltam. Indulásra ösztönözve a játékost lökdösöm az ajtó felé a maga két méterével. Valamit próbál nekem mondani, de a szokásos walesi akcentusa, most még érthetetlenebbül cseng a szinte már lihegve röhögő focista szájából.

- Várj már- nyögi ki végre értelmesen a mondatot.

Azonnal megállok és kérdőn tekintek az előttem állóra.

- Ha Pérez meglát így, hülyét fog kapni- röhög még mindig.

- Én megmondtam neki, hogy nem veszem fel egyik ruhát sem és a magassarkút sem veszem le- forgatom meg szemeimet.- De én léptem, hola Gareth!- adom fel végleg.

Nyitva hagyom magam mögött az ajtót és sietősen ülök be a mélygarázsban fekete kocsimba. Első utam meglepő módon a Starbuckhoz vezet és két kávéval a kezemben ülök vissza az ülésre. Boss #1 címlettel vettem egy kávét Florentinonak is, ezzel remélve, hogy szerzek nála pár jó pontot, amit apámnak tovább ad, ha már a másik „beépített” emberét naponta sokkolom le.

 Meglepően nyugodt szombat délután a forgalom. Gondolom, mindenki készül már a körülbelül egy óra múlva történő kapunyitásra. Szerencsémre pont az elnökkel egyszerre szállok ki az autóból. Boldogan intek neki és kezébe nyomom kávéját.

- Remélem, szereted- iszom bele sajátomban.

- Köszönöm Kate, igen szeretem. Tetszik a ruhád- üti meg fülemet a hangjában lévő cinizmus.

Nem válaszolok rá, csupán elmosolyodom és boldogan lépem át a férfi mellett a küszöböt.

(…)

Stitches

- Catherine!- hallok egy elhaló hangot magam mögül, mire egyből odanézek.

Kérdőn felhúzom a szemöldököm és az edzőre meredek. Egy perc nyugtom sem volt eddig, mindig kellettem valakinek valami okból kifolyólag. Lihegve áll meg mellettem öltönyben a férfi. Pár perc szenvedés után végre képes megszólalni.

- Veled akarnak beszélni a fiúk- biccent az öltöző felé.

Picit hátrálok meglepődöttségem miatt. Érdekesen kezdem el méregetni Benítezt. Végül is, ha jobban belegondolok nem meglepőd, hogy inkább velem akarnak lenni, mint Rafaval. Magamban a kisördög gúnyosan kezd el nevetni ösztönözve arra, hogy nehogy segítsek a számomra unszimpatikus trénernek, azonban a kisangyal pedig csak azt kántálja, hogy gondoljak a srácokra, akiket birok. Felsóhajtok és minden szó nélkül irányt változtatok és belépek a fiúkhoz az öltözőbe.

- Na, miben segíthetek?- torkollok le mindenkit egyből.

- Kéne, egy kis segítség- vakarja meg tarkóját Navas.

Kérdőm felhúzom szemöldököm és körbetekintek a csapaton. Mintha nem is a híres-neves királyi gárda csapata lenne körülöttem. A tegnapi bulizás nem tette velük a legjobbakat. Elnevetem magamat látva szenvedésüket és egyből intézkedek, nehogy elhányja magát valamelyik a pályán.

Percek alatt fokozatosabban egyre jobban és jobban lesznek már. Vezetőségből senki sem szerezhet tudomást erről, mert akkor csoportos gyilkolászásban lenne részünk. Hirtelen kivágódik az ajtó és Rafael lép be rajta. Örömmel könyveli el magában, hogy a srácok már jobban néznek ki, mint fél órával ezelőtt. Ellentmondást nem tűrően vezényeli ki őket a pályára.

- Dubaiból jöttél igaz?- sétál mellettem Benzema.

Aprót bólintok. Nem értem mire jó ez a kérdés. Anyanyelvét előszeretettel használja velem szemben.

- Az édes hármas mindenhol szép, de legszebb ott- kacsint rám.

Értetlenül nézek a mellőlem elkocogó focista után. Ez meg miről beszél? Szívem szerint a focista után kiabálnék, természetesen franciául. Nem hiányzik egy balhé apám részéről. Ugyan már, hol érdekel ez engem? Ronaldoval is lefeküdtem.

Gondolataimból egy vállamon pihenő kéz ébreszt fel. Ismételten sikerült elkalandoznom. A tettes felé fordítom tekintetem és szembenézek a felejthetetlen barna szempárral.

- Juni fent van anyával, örülne neki, ha meglátogatnád- áll meg mire én is megállok.

Nem tudom, hogyan hoztam össze, hogy ennyire megkedveljen a kisfiú kevesebb, mint fél óra alatt. Sosem voltam ez az óvó néni fajta. Nem voltam sokat gyerekek közelében sem. Végül is, ki akarná, hogy gyerekek közelébe menjen egy olyan nő, mint én. Megrázom fejemet és magamban már vagy ezer pofont kiosztok magamnak az újabb elmerengésért cserébe, mire megint észbe kapok.

- Mindenképp meglátogatom- biccentek egy aprót.

- Egy angyal vagy- ölel magához Cris.

Akaratomon kívül is megcsap a focista jellegzetes illata. Belebújok ölelésébe és mélyen beszippantom mezének mámorító szagát. Percekig állhatunk ölelkezve, mikor már a Cristianot kereső kiabálásoknak köszönhetően kell elszakadnunk egymástól. Egy apró puszit nyom arcomra és már fut is a meccsre melegíteni. Csak pislogok a focista után, azt hiszem, kezdem megkedvelni. A felismerés tornádóként csap le rám. Gondolkodás nélkül szaporázom lépteimet Pérez irodája felé. El kell tűnnöm innen.

Kopogás nélkül rontok be a csukott ajtón. Sejtésem nem csal és ott ül az asztala mögött. Kérdőn mered rám, mire próbálok lenyugodni.

- Florentino- ülök le vele szemben.- Szerintem összeszedtem valamit, úgy érzem mindjárt idehányok és járni sem tudok egyenesen. Biztos, valami vírus- temetem tenyereimbe arcomat, ezzel még jobban eljátszva szerepemet.

- Hát Kate- köszörüli meg a torkát- tényleg nem nézel ki valami fényesen. De ma van a szezon első meccse.

- Tudom, el sem tudod képzelni mennyire akarom látni ma este ezt a meccset, de nem megy- sóhajtok fel.- Muszáj hazamennem, hogy idegenbe már a csapattal tudjak utazni.- hal egy közbe-közbe a hangom.

- Menjél csak, ránk sem vetne jó fényt, ha az új fizioterapeuta rosszul lenne a kispadon. Kérlek, majd hívj fel azért.- vet rám utolsó pillantást.

Egy aprót bólintok és lassan lépek ki a szobából. A folyosóm már megszaporázom lépteim, miközben telefonon elintézek magamnak egy magángépet, ami fél órán belül indulásra készen fog várni a spanyol reptéren. A VIPba belépve gyorsan szelem át tekintettemmel az embereket. Mikor harmadszorra teszem ezt meg, meg is találom Juniort. Egyből odamegyek hozzám és szorosan megölelem kisfiút, majd a mellette ülő nőnek- Cris anyukájának- mutatkozom be.

- Juni, most sietnem kell, de ígérem, hogy még beszélünk. Rendben?- guggolok le a kisfiú mellé, aki egy aprót bólint.- Örültem a találkozásnak Dolores- eresztek meg egy mosolyt.

A válaszokat meg sem várva rohanok mi a teremből és meg sem állok az autómig.

(…)

- Megkezdjük a leszállást- hallom meg a pilóta monoton hangát.

Gondolom, nem örül neki, hogy körülbelül tíz perc alatt csaptam össze a mai utazást. Bekapcsolom magamat.

Amint földet érünk, kikapcsolom az övemet és már kicsit nyugodtabban megyek el a rám váró autóig, amit-szintén- időközben intéztem magamnak. Illedelmesen köszönök a sofőrnek és bevágódok a hátsó ülésre a címet lediktálva.

12. fejezet ~ Telefonok

Pearl Clark

18. Szeptember; Milánó, Olaszország

Alive

   Sietve sétáltam végig az edzőközpont folyosóján, hogy minél hamarabb autóba ülhessek és hazamehessek végre.

 - Ha valamelyik idióta az, nem veszem fel - morogtam magamban az üres folyosón, mikor meghallottam a telefonom csörgését. Időbe telt, mire előhalásztam a táskám mélyéről, de mikor megláttam a hívót, elhúztam a szám. - Te még élsz? - szóltam bele nem túl kedvesen.

 - Én is örülök, hogy hallom a hangod Pep...

 - Mit akarsz? - szakítottam félbe a negédes szónoklata kezdetén.

 - Meg sem kérdezhetem, hogy mi van a lányommal?

 - De, persze - sóhajtottam fel a szememet forgatva, majd folytattam - a lányod köszöni szépen jól van. Még nem halt éhen, bármennyire is ez volt a terved azzal a csekélyke összeggel amit voltál szíves a bankkártyámra biggyeszteni.

 - Tudod, hogy nem ez volt a cél - kezdett magyarázkodni. - Én csak azt szerettem volna, ha felelősségteljesebbek vagytok a nővéreddel...

 - Akkor talán úgy kellett volna minket nevelni az elejétől fogva - vágtam a fejéhez az igazságot.

 - Ne akarj lelkiismeret furdalást okozni nekem, mert nem fog menni - csattant fel most már dühösen a hangja. Tudtam, hogy a kedves modorát csak néhány pillanatig tudja fenntartani. - Mindent megkaptatok amit csak kiejtettetek a szátokon, de nektek semmi nem volt elég!

 - Ez igaz - horkantottam fel nem túl nőiesen -, de te még azt se vetted észre, hogy mit miért tettünk. Mi beértük volna pénz helyett a szereteteddel vagy csak néhány együtt töltött hétvégével. Próbáltunk lehetetlen dolgokat kérni, hátha egyszer végre rájössz, hogy mi nem mást akartunk csak egy kibaszott családot! - tört ki belőlem az évek óta elfojtott harag.

Amíg a vonal végén pár perc néma csend állt be, addig próbáltam visszatartani a könnyeimet. Beharaptam az ajkamat és lehunytam a szemeimet. Nem, nem fogok többet sírni - ráztam meg a fejemet. Ezt már akkor megfogadtam, mikor az iskolai fellépéseimre a színjátszókörben, Katen és az aktuális dadánkon kívül soha senki nem jött el.

 - Pep én... - szólalt meg hirtelen a készülék a kezemben, amitől megugrottam és azonnal kiszakadtam a borús emlékeim közül.

 - Azt hiszem most leteszem. Szia Apa! - nyomtam ki a telefont. Mélyeket lélegezve dőltem neki a folyosó falának. Régen éreztem ennyire üresnek és elveszettnek magam. Hiányzott a nővérem.

                                             

                                                              ~ o ~ o ~ o ~

  - Hová mész? - morogta Adil álomittas hangon.

 - Cssh - simítottam végig a karján. - Inni, aludj csak tovább - csúsztam ki mellőle majd a köntösömet felkapva a konyhába sétáltam.

Megálltam a teraszajtónál és a függönyt félre húzva kifelé bámultam a sötétbe. A délutáni telefon óta nem találtam a helyemet. Az a néhány perc olyan dolgokat kavart fel bennem, amik már nagyon régóta el voltak temetve az agyam leghátsó zugában.

Kihúztam a komódom második fiókját és néhány kutató mozdulat után kezembe akadt amit kerestem. Kinyitottam az erkélyajtót és kiléptem a friss levegőre. Lehuppantam az egyik kényelmes rattan fotelbe és meggyújtottam a kezemben szorongatott cigarettát. Nagyon ritkán vetemedtem erre, mert Kate mindig leszidott érte, de most nem volt itt, hogy megtegye. Nagy slukkot szívtam a mentolos bűzrúdból és élvezettel fújtam ki a füstöt. Elgondolkodva néztem a kavargó szürke oszlopot és észre sem vettem, hogy újra maga alá temetett a múlt.

 - Szerinted elmentek már? - nézett rám a testvérem hatalmas, ijedt szemekkel.

 - Nem tudom - vontam meg a vállamat. - De remélem, mert nagyon éhes vagyok - simítottam végig az egyre hangosabban korgó gyomromon.

 - Lemegyek, megnézem - állt fel mellőlem Kate, de a keze után kaptam.

 - Ne! Ha meglátnak, megint kikapunk - pislogtam rá rémülten.

 - Ne aggódj Húgi - mosolygott rám - nagyon óvatos leszek.

Aggódva néztem utána, ahogy lopakodva elindul a konyha felé, hogy valami kaját keressen nekünk. Drága jó anyánk megint bulit rendezett a piás, drogos haverjaival és elfelejtett a gyerekeinek enni adni. Nem az első eset volt, így már tudtuk mit kell tennünk. Megvártuk, míg elcsendesedik a ház és csak akkor merészkedtünk elő. Egyre gyakrabban megesett, hogy saját magunkat kellett ellátnunk, pedig még csak öt évesek voltunk. 

 - Engedjen el! - hallottam meg Kate kiáltását és azonnal utána eredtem. A konyhába érve azt láttam, hogy a nővérem egy hatalmas, szakállas alak karmai közt vergődik. 

 - Maradj csöndben! - vigyorgott rá a férfi. - Nem foglak bántani, csak kicsit megkóstollak - harapott bele a testvérem nyakába, aki ettől hatalmasat sikított. Nem kellett több, nekifutásból rontottam rá az előttem állóra és apró kezeimmel ütni kezdtem.

 - Engedd el a testvéremet! - ordítottam már én is. Úgy látszik, a meglepetés erejével hatottam rá, mert eleresztette Katet, aki azonnal az egyik sarokba kucorodott és keservesen sírni kezdett, de legalább már megszabadult az gusztustalan pasas karjai közül.  Nekem már nem volt ekkora szerencsém, mert felém fordult és most engem kapott el.

 - No nézd csak, mit fújt ide a szél? - emelt fel az arcával egy szintbe. - Szóval kettő van belőletek? Nem baj, az még több élvezet - vigyorodott el, de hamar lehervadt az arcáról a mosoly, mert szemen köptem.  - Te rohadt kis kurva! - hörögte és visszakézből akkora pofont lekent, hogy neki estem a konyha asztalnak. Éreztem, hogy megtántorodok, de nem adhattam fel, mert a szemét most megint a testvéremet vette célba. Homályos tekintettel körbe néztem a helységben. Megakadt a szemem az asztalon felgyűlt üres üvegeken. Gyorsan felkaptam a legnagyobbat és amikor a szakállas lehajolt, hogy újra magához húzza a nővéremet, fejbe vágtam vele. Rémülten néztem ahogy meglepett pofával felém fordult, de nem maradt másra ereje, mert összeesett. Kate-tel egymásra néztünk, felé nyújtottam a kezemet és felhúztam a sarokból. 

 - Pep, vérzik a fejed - szipogta halkan.

Az említett testrészemhez nyúltam és valami ragacsos masszát érintettem meg. Ahogy magam elé húztam a kezem, az vöröslött a vértől. 

 - Most mi lesz? - kérdezte Kate.

 Lenéztem a fekvő óriásra és tudtam, hogy baromi nagy szerencsénk volt, hogy el tudtuk intézni. 

 - Gyere! - húztam magam után a testvéremet a bejárati ajtóhoz.

 - Hova megyünk? - kérdezte rémülten.

 - Nem tudom - vontam meg a vállamat -, de az biztos, hogy el innen - léptem ki az éjszakába.

Órákig bolyongtunk az utcákon. Nem akartam bevallani, de egyre rosszabbul voltam, mígnem az egyik parkban leültem egy padra és a szemeim lecsukódtak a fáradtságtól.

 - Pep - hallottam valahonnan egy búra alól Kate sírós hangját - jól vagy? 

 - Nem - suttogtam és innentől nem emlékszem semmire. 

Kate elmeséléséből tudom, hogy mikor elájultam, az ölébe húzott és úgy ringatott. Egy percre sem hagyott magamra. Így találtak ránk reggel a korán munkába menők, akik mentőt hívtak. A kórházban tértem magamhoz. Rémülten néztem az előttem álló öltönyös férfire, aki megnyugtatott, hogy mostantól minden rendben lesz, mert soha többet nem kell visszamennünk. Akkor tudtam meg, hogy ő Tim Clark, az apánk. 

Bár sokkal jobb körülmények közé kerültünk, mégis mindig hiányzott valami az életünkből, de azt megpróbáltuk kompenzálni azzal, hogy ott voltunk egymásnak mi. Kate és én elválaszthatatlanok voltunk, egészen mostanáig. 

                                                                 ~ o ~ o ~ o ~

 - Nem tudsz aludni? - szakított ki a múlt árnyai közül Vinc hangja.

Zavarodott szemekkel néztem a barátomra, aki a velem szemben lévő fotelben terpeszkedett. Észre sem vettem, hogy kijött hozzám.

 - Mi? Ja, nem - vallottam be és gyorsan elmorzsoltam a szemem sarkából kibuggyanni készülő könnycseppet. Egy utolsó slukkot szívtam a cigimből, ami nem is tudom mikor égett el tövig, majd eldobtam a csikket.

 - Bánt valami? - pislogott rám aggódó szemekkel Vincent.

 - Semmi olyan, amit ne tudnék megoldani - mosolyodtam el halványan.

 - Oké, de tudod, hogy ha valamiben segíthetek akkor csak szólj? - fürkészte az arcomat.

 - Édes vagy, köszi - simítottam végig izmos karján. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy milyen kár, hogy meleg, hiszen meg van benne minden ami egy nőnek kell. Talán beletudnék szeretni, ha akarnék. Erre a gondolatra majdnem hangosan felkacagtam. Én és a szerelem? Na olyan csoda nem létezik ebben a világban.

Percekig ültünk némán a sötétben és hallgattuk az éjszaka csöndjét, amit egy telefon csörgése zavart meg.

 - A tiéd? - nézett rám Vinc kérdőn.

 - Nem, de akkor gondolom nem is a tiéd - álltam fel és besétáltam.

A hang után mentem és a nappali asztalán megtaláltam a zaj forrását. Rami telefonja csengett. A kijelzőre nézve először elkerekedtek a szemeim, majd éktelen nevetésben törtem ki. Ennyit a pasikról és a szerelemről. Vincent követett és kíváncsian nézett rám, így felé mutattam a képernyőt, amin egy csinos fekete hajú lány éppen csókot dobott.

Take A Bow

 - Mókuska? - röhögte el magát ő is a név láttán.

Még mindig nevetve, bevittem a készüléket az ébredező focistának. Adil zavarodottan vette át tőlem.

 - Nyugi, kimegyek - intettem neki és magára hagytam őt Evetkével.

Vinc elkapta a karomat, majd magához húzott, mert érezte, hogy erre van szükségem. Jóleső érzéssel fészkeltem be magam a karjai közé.

 - Ugye nem miatta búsulsz? - kérdezte a szobám felé bökve.

 Már nem csodálkoztam rajta, hogy észrevette a komor hangulatomat, így csak egy halvány mosollyal az ajkamon megcsóváltam a fejemet.

 - Pasi miatt? Soha! Egy sem érdemli meg - válaszoltam keserűen és ebben mind a ketten egyet értettünk.