13.Fejezet~ Neurózis

Single Ladies

Catherine Clark

19. Szeptember; Madrid, Spanyolország

Másnapos hangulatomban szállok ki Cristiano autójából az apartman ház bejáratánál. Intek egyet a bent ülő két portugálnak. Juni még utoljára a nyakamba ugrik elköszönés képpen, majd besétálhatok végre az üvegajtón. Szemem elől eszem ágában sincsen elemelni a napszemüveget. Tekintetem a belépés pillanatában egyből a recepciós pultra vezetem. Természetesen apám szőke nője ül ott, Laura. Íriszeivel villámokat szór, felém mire halványan elmosolyodom. Összeszűkített szemekkel mér végig tetőtől- talpig, amin nem lepődöm még. Még mindig a focista ruháiban vagyok, kivéve a cipőt. Irina pár ruhadarabot nem vitt el a lakásból így az egyik sportcipőjét felkaptam magam indulás előtt. Táskámban lévő éjszakai outfittel a kezemben indulok el a lift felé. Megnyomom a hívásgombot és megfordulok, így egyenesen szembenézve a szőkével. Akaratlanul is hatalmas mosolyra húzódik szám.

- Milyen éjszakád volt Laura?- üvöltök át a termen angolul, mire az a pár ember, akik a halban tartózkodnak, egyből odakapják fejük.- Mert nekem fantasztikus- nevetek fel lenézően.

Hátam mögött kinyílik a kétszárnyú ajtó. Intek egyet a megilletődött plasztik csajnak, jókedvem egy pillanatra sem lankad, ameddig becsukódik előttem az ajtó. Egyből végigmérem végig mérem magamat az egészalakos tükörben. Sportcipő, hm. Furcsa, de egész kényelmes. Kísértetiesen hasonlítok jelenleg húgomra. Egy feltörni vágyó sóhajt folytok el, nagyon hiányzik. Megrázom fejemet, ezzel elűzve rossz kedvemet. Megkell hagyni, még így is jól nézek ki. Cristiano melegítőjében, pólójában és Irina cipőjében, begumizott hajjal smink nélküli arccal. Tartok tőle, hogy a csatár nem fogja visszakapni a ruháit.

(…)

Immáron elkészülve teszem fel számra a szájfényt. Végignézem szettemet és késznek nyilvánítom magamat a meccs kezdete előtt három órával. Talán még időben oda is érek a meccsre. Fejem lüktetése azonban nem számít segítő tényezőnek. Nyafogva megyek az ajtóig és, indulok egy a már jól ismer walesi lakásába.

- Megjöttem- rontok be kopogás nélkül hozzá.

Ez az ötödik napom a spanyol fővárosban és rengeteg minden történt már velem. Meglepően sok. Dubaiban nem voltak ilyen mozgalmas napjaim, mint itt, ami eléggé meglepő. Ott minden áldott napomat Peppel és a néhai barátnőinkkel töltöttem, meg persze valami féfrfivel. De ezek a srácok mellett egy perc sem telhet el unalmasan. Gareth afféle baráti szerepet tölt már be nálam, olyan igaz barátit, bár nem igazán tudom milyen is az, talán csak a közös anyanyelv miatt jövök ki vele jobban, mint a többiekkel. Marcelo gyermekies viselkedése mindig megnevettet, a portugáléval ellentétben, aki csak minden pillanatban egyre jobban összezavar.

- Catherine Clark- szakít ki gondolataim közül Bale kiabálása.

Megrázom fejemet mai napon már sokadszorra, hiszen mostanában igen csak hajlamos vagyok arra, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Real Madridos melegítő szettben áll kezében a telefonjával. Fáradtan pislogok az elém tornyosuló focistára, aki csak elneveti magát. Én is elmosolyodom egy picit és lehajtom fejemet. Mit mondhatott?

- Mondtál valamit?- kérdezem félve.

Elmosolyodik és megrázza fejét, utalva arra, hogy nem számít. Egy gyilkos pillantást küldök felé, amire azonnal csipogni kezd.

- Csak azt kérdeztem, hogy nem kéne-e felvenned az egyenruhát?- húzza fel jobb szemöldökét.

Meghökkenek egy kicsit és elfintorodom.

- Ja, hogy azt komolyan gondolták, hogy én azt az ocsmány, ízléstelen szart magamra húzom?- nézek rá kiguvadt szemekkel.

Percek alatt már sokadszorra neveti el magát, rajtam. Fújtatok egyet és felállok a fotelből, ahol időközben helyet foglaltam. Indulásra ösztönözve a játékost lökdösöm az ajtó felé a maga két méterével. Valamit próbál nekem mondani, de a szokásos walesi akcentusa, most még érthetetlenebbül cseng a szinte már lihegve röhögő focista szájából.

- Várj már- nyögi ki végre értelmesen a mondatot.

Azonnal megállok és kérdőn tekintek az előttem állóra.

- Ha Pérez meglát így, hülyét fog kapni- röhög még mindig.

- Én megmondtam neki, hogy nem veszem fel egyik ruhát sem és a magassarkút sem veszem le- forgatom meg szemeimet.- De én léptem, hola Gareth!- adom fel végleg.

Nyitva hagyom magam mögött az ajtót és sietősen ülök be a mélygarázsban fekete kocsimba. Első utam meglepő módon a Starbuckhoz vezet és két kávéval a kezemben ülök vissza az ülésre. Boss #1 címlettel vettem egy kávét Florentinonak is, ezzel remélve, hogy szerzek nála pár jó pontot, amit apámnak tovább ad, ha már a másik „beépített” emberét naponta sokkolom le.

 Meglepően nyugodt szombat délután a forgalom. Gondolom, mindenki készül már a körülbelül egy óra múlva történő kapunyitásra. Szerencsémre pont az elnökkel egyszerre szállok ki az autóból. Boldogan intek neki és kezébe nyomom kávéját.

- Remélem, szereted- iszom bele sajátomban.

- Köszönöm Kate, igen szeretem. Tetszik a ruhád- üti meg fülemet a hangjában lévő cinizmus.

Nem válaszolok rá, csupán elmosolyodom és boldogan lépem át a férfi mellett a küszöböt.

(…)

Stitches

- Catherine!- hallok egy elhaló hangot magam mögül, mire egyből odanézek.

Kérdőn felhúzom a szemöldököm és az edzőre meredek. Egy perc nyugtom sem volt eddig, mindig kellettem valakinek valami okból kifolyólag. Lihegve áll meg mellettem öltönyben a férfi. Pár perc szenvedés után végre képes megszólalni.

- Veled akarnak beszélni a fiúk- biccent az öltöző felé.

Picit hátrálok meglepődöttségem miatt. Érdekesen kezdem el méregetni Benítezt. Végül is, ha jobban belegondolok nem meglepőd, hogy inkább velem akarnak lenni, mint Rafaval. Magamban a kisördög gúnyosan kezd el nevetni ösztönözve arra, hogy nehogy segítsek a számomra unszimpatikus trénernek, azonban a kisangyal pedig csak azt kántálja, hogy gondoljak a srácokra, akiket birok. Felsóhajtok és minden szó nélkül irányt változtatok és belépek a fiúkhoz az öltözőbe.

- Na, miben segíthetek?- torkollok le mindenkit egyből.

- Kéne, egy kis segítség- vakarja meg tarkóját Navas.

Kérdőm felhúzom szemöldököm és körbetekintek a csapaton. Mintha nem is a híres-neves királyi gárda csapata lenne körülöttem. A tegnapi bulizás nem tette velük a legjobbakat. Elnevetem magamat látva szenvedésüket és egyből intézkedek, nehogy elhányja magát valamelyik a pályán.

Percek alatt fokozatosabban egyre jobban és jobban lesznek már. Vezetőségből senki sem szerezhet tudomást erről, mert akkor csoportos gyilkolászásban lenne részünk. Hirtelen kivágódik az ajtó és Rafael lép be rajta. Örömmel könyveli el magában, hogy a srácok már jobban néznek ki, mint fél órával ezelőtt. Ellentmondást nem tűrően vezényeli ki őket a pályára.

- Dubaiból jöttél igaz?- sétál mellettem Benzema.

Aprót bólintok. Nem értem mire jó ez a kérdés. Anyanyelvét előszeretettel használja velem szemben.

- Az édes hármas mindenhol szép, de legszebb ott- kacsint rám.

Értetlenül nézek a mellőlem elkocogó focista után. Ez meg miről beszél? Szívem szerint a focista után kiabálnék, természetesen franciául. Nem hiányzik egy balhé apám részéről. Ugyan már, hol érdekel ez engem? Ronaldoval is lefeküdtem.

Gondolataimból egy vállamon pihenő kéz ébreszt fel. Ismételten sikerült elkalandoznom. A tettes felé fordítom tekintetem és szembenézek a felejthetetlen barna szempárral.

- Juni fent van anyával, örülne neki, ha meglátogatnád- áll meg mire én is megállok.

Nem tudom, hogyan hoztam össze, hogy ennyire megkedveljen a kisfiú kevesebb, mint fél óra alatt. Sosem voltam ez az óvó néni fajta. Nem voltam sokat gyerekek közelében sem. Végül is, ki akarná, hogy gyerekek közelébe menjen egy olyan nő, mint én. Megrázom fejemet és magamban már vagy ezer pofont kiosztok magamnak az újabb elmerengésért cserébe, mire megint észbe kapok.

- Mindenképp meglátogatom- biccentek egy aprót.

- Egy angyal vagy- ölel magához Cris.

Akaratomon kívül is megcsap a focista jellegzetes illata. Belebújok ölelésébe és mélyen beszippantom mezének mámorító szagát. Percekig állhatunk ölelkezve, mikor már a Cristianot kereső kiabálásoknak köszönhetően kell elszakadnunk egymástól. Egy apró puszit nyom arcomra és már fut is a meccsre melegíteni. Csak pislogok a focista után, azt hiszem, kezdem megkedvelni. A felismerés tornádóként csap le rám. Gondolkodás nélkül szaporázom lépteimet Pérez irodája felé. El kell tűnnöm innen.

Kopogás nélkül rontok be a csukott ajtón. Sejtésem nem csal és ott ül az asztala mögött. Kérdőn mered rám, mire próbálok lenyugodni.

- Florentino- ülök le vele szemben.- Szerintem összeszedtem valamit, úgy érzem mindjárt idehányok és járni sem tudok egyenesen. Biztos, valami vírus- temetem tenyereimbe arcomat, ezzel még jobban eljátszva szerepemet.

- Hát Kate- köszörüli meg a torkát- tényleg nem nézel ki valami fényesen. De ma van a szezon első meccse.

- Tudom, el sem tudod képzelni mennyire akarom látni ma este ezt a meccset, de nem megy- sóhajtok fel.- Muszáj hazamennem, hogy idegenbe már a csapattal tudjak utazni.- hal egy közbe-közbe a hangom.

- Menjél csak, ránk sem vetne jó fényt, ha az új fizioterapeuta rosszul lenne a kispadon. Kérlek, majd hívj fel azért.- vet rám utolsó pillantást.

Egy aprót bólintok és lassan lépek ki a szobából. A folyosóm már megszaporázom lépteim, miközben telefonon elintézek magamnak egy magángépet, ami fél órán belül indulásra készen fog várni a spanyol reptéren. A VIPba belépve gyorsan szelem át tekintettemmel az embereket. Mikor harmadszorra teszem ezt meg, meg is találom Juniort. Egyből odamegyek hozzám és szorosan megölelem kisfiút, majd a mellette ülő nőnek- Cris anyukájának- mutatkozom be.

- Juni, most sietnem kell, de ígérem, hogy még beszélünk. Rendben?- guggolok le a kisfiú mellé, aki egy aprót bólint.- Örültem a találkozásnak Dolores- eresztek meg egy mosolyt.

A válaszokat meg sem várva rohanok mi a teremből és meg sem állok az autómig.

(…)

- Megkezdjük a leszállást- hallom meg a pilóta monoton hangát.

Gondolom, nem örül neki, hogy körülbelül tíz perc alatt csaptam össze a mai utazást. Bekapcsolom magamat.

Amint földet érünk, kikapcsolom az övemet és már kicsit nyugodtabban megyek el a rám váró autóig, amit-szintén- időközben intéztem magamnak. Illedelmesen köszönök a sofőrnek és bevágódok a hátsó ülésre a címet lediktálva.