28. fejezet ~ Újra együtt

Pearl Clark

Október 04.;  Milánó, Olaszország 

  Elkomorulva bámultam ki a repülőgép ablakán. Néztem a felhőket, amik vattacukorként terültek el

alattunk. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ráugrani egy ilyen pihe-puhának tűnő gomolyagra. Talán megtartana, de valószínűbb, hogy nem és karjaimat széttárva, halvány mosollyal az arcomon zuhannék a föld felé. Repülnék, ahogy már milliószor álmomban. Ide-oda csapkodó gondolataim visszatértek Milánóba. A búcsúzásra.

 - Állj már meg! - kiáltott utánam Vincent, de nem hallgattam rá. Berohantam a szobámba és előhúztam a bőröndjeimet. Idegbeteg csapkodással kezdtem belegyömöszölni a ruhatáramat. - Hé - fogta le a kezemet a barátom majd magához húzott. - Le kell higgadnod - csókolt a hajamba.
 - Tudom, de nem megy - ráztam meg a fejem keserűen. - Te nem hallottad Kate hangját. Összetört és van egy olyan érzésem, hogy annak a köcsög portugálnak köze van ehhez. De ha így van, akkor nincs olyan pontja a földnek, sőt az univerzumnak, ahol ne találnék rá és ne tépném ki a beleit a száján keresztül, hogy aztán vitustáncot járhassak rajta! - fogadkoztam mérgesen.
 - Tudom, hogy mennyire szereted a testvéredet, de akkor se megoldás az amit csinálsz...
 - Nem érdekel!
 - Figyelj rám! - vette a keze közé az arcomat. - Nem azt mondtam, hogy ne menj utána, csak annyit kértem, hogy előbb beszélj a klubbal és búcsúzz el a fiúktól. Hidd el, ha nem teszed örökre bánni fogod.
Kellett néhány pillanat, mire felfogtam, hogy mit is mondott, de aztán sikerült valamelyest józanul végig gondolnom az érveit és igazat adtam neki. Izmaim elernyedtek és Vincent ebből rájött, hogy megadtam magam a szavainak.
 - Jó kislány! - vigyorgott rám. - Így lesz időd normálisan bepakolni és reggel bemegyek veled a csapathoz.
 - Nem is tudom, mit fogok csinálni nélküled? - mosolyogtam rá halványan. Leültem az ágyam szélére és tekintetem a földre szegeztem. - Olyan rossz volt hallani a hangját és tudni, hogy nem vagyok ott mellette, hogy segítsek. Miért kellett külön lennünk? Ha ott lettem volna vele... Áh - csaptam dühösen a párnámba. - Ez is apánk hibája. Soha nem szabadott volna ezt tennie. Kate nem olyan erős, mint én. Ő...olyan... - próbáltam keresni a szavakat, de nem találtam. Hirtelen ólmos fáradtság vett erőt rajtam.
 - Tudom - guggolt le elém Vinc. - Ő fele annyira erős sincs, mint te, mert te mindig megóvtad őt mindentől. Ott voltál neki és most is ott leszel - simított végig az arcomon. - Most viszont dőlj le és aludj! Muszáj kipihenned magad, mert hosszú út áll előtted - takargatott be, miután sikeresen kihámozott a ruhámból.
 - Itt maradsz? - pislogtam rá félálomban.
 - Maradjak?
 - Igen - leheltem és utolsó emlékként az maradt meg bennem, ahogy a hátam mögé csúszott és átölelt. Megnyugodva adtam meg magam a fáradtságnak.
(...)
  - Ne csináld ezt velünk! - pislogtak rám kiskutya szemekkel a fiúk, mikor közöltem velük, hogy elmegyek.
 - Végre egy ember akit mi is szerettünk - nézett rám könyörögve Monty, de sajnos nem tudott meghatni. Jó érzés volt tudni, hogy hiányozni fogok nekik, mert ők is a szívemhez nőttek, de Kate mindenkivel szemben elsőbbséget élvezett.
 - Muszáj - néztem végig rajtuk utoljára. - Vigyázzatok magatokra! - villantottam rájuk egy halvány mosolyt majd a sorozatos ölelések és jókívánságok után kiléptem a folyosóra. Nehéz szívvel hagytam itt őket. Annyira megszoktam az önállóságot és a munkát, hogy elhatároztam, hogy felhívom az apámat, de mielőtt megtehettem volna, egy majd két méter magas forgószél csapódott nekem.
 - Tényleg elmész? - kérdezte szomorúan mire bólintottam.
 - Igen, Katenek szüksége van rám.
 - Baromira fogsz hiányozni - ropogtatta meg a csontjaimat a kapuspalánta.
 - Hé, ha összetörsz, attól még elmegyek - nyögtem ki, levegő után kapkodva.
 - Hoppá, bocsi - eresztett el hirtelen, amitől megtántorodtam, de sikerült talpon maradnom. - Ne haragudj!
 - Semmi baj - préseltem levegőt a tüdőmbe, majd hirtelen ötlettől vezérelve felágaskodtam és egy puszit nyomtam Gigi arcára. - Te is hiányozni fogsz nekem.
 - Vigyázz magadra!
 - Megpróbálok - bólintottam.
 - Nyugi - szólalt meg a mellettem álló barátom. - Majd én megteszem helyettetek is - vigyorodott el.
 - Ezt hogy érted? - kerekedtek el a szemeim.
 - Úgy, hogy én is megyek veled - vonta meg a vállát csibészesen.
 - Mi.., de hogy? - értetlenkedtem, miközben a mellkasomat nyomó feszültség a felére csökkent és a remény apró csírája kezdett gyökeret verni a szívemben.
 - Reggel amíg pakoltál felhívtam Barbarát és közöltem vele, hogy felmondok - mondta úgy, mintha ez természetes lenne.
 - Annyira szeretlek! - ugrottam a nyakába és hatalmas csókot nyomtam az ajkaira. Bármennyire is tudtam, hogy Kate mellett a helyem, Vinc hiánya is közel annyira fájt volna, mint a testvéremé.
 - Biztos, hogy te meleg vagy? - pislogott ránk Luigi elhűlve.
 - Megmutassam kisfiú? - csillant meg a barátom szeme ördögien.
 - Kösz, inkább ne! - szabadkozott azonnal a kapus. - Viszont így már minden okés - vigyorodott el megint. - Ennél jobb kezekben nem is lehetnél.

Hálával telt szemekkel pillantottam a mellettem lévő ülésben alvó férfira, aki még így, álmában is a kezemet szorongatta.

Soha nem hittem volna, hogy ebből a "büntetésből" is én jövök ki győztesen. Pedig sikerült. 

Mielőtt felszálltunk volna, felhívtam az apámat és közöltem vele, hogy haza megyek, de nem akarok többet vele élni, így saját lakásra van szükségem és ellentmondást nem tűrve utasítottam, hogy azonnal költöztesse hozzám a nővéremet is. Majd én gondját viselem, amíg rendbe nem jön. Apám annyira meglepődött, hogy ellenkezni sem mert. Megígérte, ahogy haza érek, az elém küldött autó már az új lakásomhoz visz.

Hátra dőltem a székemben és halvány mosollyal az arcomon kezdtem tervezgetni az új életemet, aminek most legfőbb mozgatórugója a nővérem kifaggatása volt, bár sejtettem, hogy mi illetve ki az oka Kate megzuhanásának. Ennek köszönhetően valahol mélyen bennem már készülődött egy másik érzés is és alig várta, hogy felszínre törjön, ez pedig a bosszú volt. Ami mint tudjuk akkor a legjobb, ha édes. 

Sergio Ramos

Október 04. ; Madrid, Spanyolország

  Fáradtan ültem le az öltözőben. A mai edzés teljesen elvette az erőmet. Az amúgy is béka segge alatt lévő hangulatomat tetézte a portugál hangos vihogása. Gyilkos szemekkel követtem a mozdulatait.

Az egész csapat tudta, hogy Kate miatta ment el, de ő úgy csinált, mintha nem is létezett volna. Gyomorforgató volt, ahogy próbált azóta minden csajt befűzni, aki a közelébe került. Most is épp a takarítószemélyzet egyik tagjával flörtölt és nem sok híja volt, hogy felálljak és pofán csapjam.

 - Hagyd, ő így próbál felejteni - tette mellkasomra a kezét Bale és visszanyomott a padra, ahonnan észrevétlenül felemelkedtem.

 - Ugyan már - mordultam fel dühösen. - Ha nem baszta volna el, most nem kéne ezt csinálnia.

Senki nem tudta, hogy mi történt a szőkeség és a portugál közt, de szinte biztosra vettük, hogy a csatár cseszte el az egészet.

 - Nem a te dolgod! - nézett szemembe a walesi. 

 - De igen - erősködtem. - Ha tudtam volna, hogy ez a gyökér megbántja, jobban tepertem volna - sóhajtottam fel -, de mindenki azt mondta, hogy hagyjam őket békén, mert egymásnak vannak teremtve - húztam el gúnyosan a számat. - Én tuti nem engedtem volna, hogy lelépjen. Ez annyira igazságtalan! - csattantam fel majd a fejemet a mögöttem lévő szekrényhez csaptam.

 - Hé! - hallottuk meg hirtelen a portugál felháborodott hangját. - Nem tudsz vigyázni?

Kíváncsian pillantottam az ajtóba, ahol éreztem, hogy készül valami és igazam volt. James és Ronaldo farkasszemet néztek egymással.

 - Van valami gondod? - kérdezte a forró fejű kolumbiai a csatárt, aki megvetően nézett végig az előtte állón. 

 - És ha igen? - jött a kihívó válasz amiből tudtam, hogy fel kell állnom és közéjük kell lépnem, mielőtt baj történik. Mégiscsak én vagyok a kapitány és nem engedhetem, hogy a csapatra is kihasson az ellenségeskedésük. 

 - Álljatok le! - tettem a kezemet a mellkasukra és megpróbáltam eltolni egymástól a két kakaskodót. Hálásan pillantottam Balere és Pepére, akik segítettek ebben. 

 - Ennek a kis pöcsnek mond! - csattant fel a portugál dühösen.

 - Tudod ki a pöcs, te faszfej! - dobta vissza a labdát James. 

 - Ha nem fejezitek be, kénytelen leszek szólni Beniteznek, hogy padoztasson titeket - játszottam ki az utolsó kártyámat, hogy észhez térítsem a két idiótát. Én is haragudtam Crisre, de a kolumbiai teljesen kifordult magából, mióta Kate lelépett. Felvetődött bennem, hogy esetleg volt köztük valami, de ha így is lett volna, semmi közöm nem lenne hozzá. - Azt hiszem legjobb lesz, ha lehiggadtok és befejezitek ezt - mutattam a kettősükre. 

 - Már itt sem vagyok - mordult fel James és a táskáját a vállára kanyarítva, elhagyta az öltözőt. Elnémulva néztünk távolodó alakja után. 

 - Kösz - mondta a portugál. - Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi baja a kisgyereknek - forgatta meg a szemeit. 

 - Nem tudod mi? - horkantam fel gúnyosan. 

 - Kéne? - emelte meg a szemöldökét és úgy nézet rám. 

 - Hiányzik neki Kate, ahogy mindenkinek - törte meg az öltöző csendjét Marcelo.

 - És szerintetek én tehetek róla, hogy elment? - tárta szét a karjait Ronaldo.

 - Miért nem? - kíváncsiskodtam, hátha megtudok valamit, ami közelebb visz az igazsághoz.

 - Nem, vagy legalábbis nem egészen - túrt a hajába. - Összevesztünk, ez tény, de ettől még nem kellett volna lelépnie.

 - Na persze - pislogtam a portugálra, mintha most látnám először. - Most komolyan? Neked fel sem tűnt, hogy mit érzett irántad? - csóváltam meg hitetlenkedve a fejemet. 

 - Miért mit? - fellengzősködött továbbra is Cris. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ekkora idióta vagy csak tetteti.

 - Szeretett te barom! - ordította a képébe az önuralmát vesztett Marcelo. 

Ahogy ránéztem a csatár arcára, rájöttem, gőze se volt erről.

 - Istenem - sóhajtottam fel. - Te tényleg egy érzelmi analfabéta vagy - vágtam hozzá majd követtem a többieket akik a brazilt utánozva elhagyták az öltözőt.