3.Fejezet~ Felismerés

Evacuate The Dancefloor

Catherine Clark

14. Szeptember; Madrid, Spanyolország

A személyfelvonóban elhelyezett tükörben megnézem magamat és ruhámon egy apró simítást végzek, ma is tökéletes összeállítást tudhatok magaménak, hiába a korai kelés. Liftből kecsesen lépek ki rózsaszín, tűsarkúba bújtatott lábaimmal. Körbetekintek, meggyőződve arról, hogy nincsen senki sem az aulában, már a keresett személyen kívül. Természetesen most is ott ül a helyén, fekete, hosszú haja lófarokba kötve. Zöld íriszeivel az előtte lévő laptopot pásztázza, finom smink emeli ki a smaragdzöld színt, ami egyébként egyenruhájával is harmonizál. Elszántan, gyors léptekkel szelem át a köztünk lévő távolságot és pár másodpercen belül már a nő mellett állok. Tekintetét rám emeli és kedvesen elmosolyodik, amit viszonzok.

- Miben segíthetek, Senorita Clark? - Néz rám érdeklődve.

- Tegeződjünk, inkább, te tudod a nevemet, de én a tiédet nem. – Utalok finom arra, hogy a neve érdekelne.

- Eva Shiara López, röviden Eva- jelenti ki spanyol akcentussal.

- Amúgy beszélek, spanyolul- vetem oda neki szárazon, mivel idegesítő akcentussal beszél angolul.

- Köszönöm, esetleg még valamiben segíthetek, Catherine?- Beszél már spanyolul.

- Milyen jó szórakozó helyek vannak a közelben?- Térek egyből a lényegre.

Szemei fenn akadnak és zavarba jön. Ezzel meg mi van? Biztos vagyok benne, hogy érthetően beszéltem.

- Én nem ismerek, és nem ajánlanék egyet sem neked- dadog össze-vissza- az lenne a legjobb ha itt maradnál és aludnál.

Hangosan felnevetek a válaszán. Több, mint szánalmas a próbálkozása, hogy ne tegyem ki este a lábamat innen. Táskámba nyúlok és előveszek onnan 100 eurót.

- Apám téged bízott meg azzal, hogy figyelj rám?- Röhögök fel újra, majd elé csúsztatom a pénzt.

Fájdalmasan és egyben lemondóan felsóhajt. Körbe néz, aztán a előtte lévő monitorokra tekint, majd ismét körbe tekint. Hirtelen a pultra csapva veszi el a pénz és gyűri bele táskájába. Apró, sunyi mosoly kúszik arcomra, de az övéről csak a fájdalom és a szenvedés sugároz, ami letörli a vigyort arcomról. Veszek egy nagy levegőt és szem forgatva fújom ki.

- Nem szólok neki, nyugi- beszélek hozzá lenézően- de cserében te sem fecsegsz ki semmit arról, amit csinálok akárkivel, akárhol, akármikor. – Mosolygok rá győztesen, míg ő bólint egyet.

- De kérlek, legalább csak ma ne menj sehova! Utána akár segítek is neked, csak a mai napot hagyd ki, kérlek!- Könyörög súlyosan.

Meglepődve nézek rá, úgy viselkedik, mint aki meghibbant teljesen. Apa egyáltalán nem ilyen rettegett, hogy ennyire félnie kéne a lebukástól. Bólintok egyet, beleegyezve a dologba. Hatalmas vigyor terül el arcán és valamit írni kezd a pult alatt. Telefonszámát adja a kezembe és hosszasan köszönetet mondva nekem, hálálkodik. Elköszönök a hiperaktív spanyoltól és ismételten rezidenciámba térek vissza, ezúttal már segítség nélkül. Az a londiner srác, megérne egy éjszakát, játszok fantáziámmal. 

Wake Me Up When September Ends

Mikor fordulok meg, hogy bezárjam az ajtót megakad a szemem egy a nyílászáróra ragasztott levélen. Lerúgom cipőim és kezemben a levéllel ülök le a nappaliban lévő kanapéra. Érdeklődve nyitom fel a nevemmel ellátott borítékot, amiben egy lapocska pihen meg, kíváncsian kezdem olvasni.

„Kedves Catherine!

Amikor ezt olvasod, már a "Sunset Apartment House and Hotel in Madrid" egyik szobájában leszel, nélkülünk. Remélem, minden úgy fog történni, mint ahogyan szeretnéd. De térjünk a lényegre.

Teljes mértékig mindent bevásároltak neked, akármire szükséged lesz ezeken kívül, azt már magadnak kell megoldanod. Kulcsok, munkatelefon, bankkártya a felső fiókban, a régit befagyasztattam. A mélygarázsban egy Kate:01 rendszámú fekete, új, Range Rover Sport vár rád.

Érezd otthon magad! Majd hívlak.

Xx Apa”

Remek! Legalább már azt tudom, hogy hol vagyok. Az autó és a rendszám, pedig kiegyenlíti a kártya letiltását, egyenlőre. Hogyan tudnám magamat otthon érezni? Száműzetésben vagyok, ha akarnám, sem menne.

Idegesen trappolva megyek el megkeresni az irományban említetteket. Dühösen rángatom ki, aztán csapom vissza az összes felső fiókot, amit csak találok. Természetesen, mikor már szétvet az ideg a legutolsó kredenc felső fiókjában találom meg őket. Pontosan, minden ott van, ahogyan említette. Egy bankkártyát, a kocsim kulcsát és egy arany, iPhone 6 Plust találok benne. Remek, még egy ugyanolyan telefon, legalább vett volna más színűt, hogy ne keverjem őket össze. Előkotrom MacBookom a cuccaim közül és megnézem a számlámon lévő pénz mennyiségét. Sokkot kapva nézem a monitort mikor meglátom, hogy mindössze tízezer euró van a számlálom, ennyi pénzel mit kezdjek? Elmegyek vásárolni akkor költök ennyit. Elől hagyom a holmikat és zuhanyozni sétálok, miután bepakoltam a gardróbba ruháimat. Fehér fürdőköpenyemet felvéve jut eszembe, hogy azt sem tudom holnapra hányra kellene odaérnem, ott is van tuti apának besúgója és kétlem, hogy azt majd sikerül lefizetnem. Órámra pillantok, ami éppen 11:12pm-et mutat, nem hiszem, hogy ilyenkor már akárki lenne az aulában így teljes nyugalommal indulok el, Evahoz, mezítláb és köntösben.

- Holnap hányra kell mennem?- Állok oda mellé hirtelen.

Megugrik és kezéből a toll is kiesik. Rám néz, mire meglepődik. Nem mindennap lát az ember így mászkálni nyilvános helyen akárkit is. Szemeim rá meresztem, hogy válaszoljon már.

- Kilenc, szóval fél kilenc felé el kell indulnod - bólintok, aztán ismét hajlékomba megyek.

Bezárom magam mögött az ajtót, ébresztőt állítok és pizsamába bújva aludni megyek. Holnap is kelhetek hajnalban, köszi, apa!

Poker Face

15. Szeptember; Marid, Spanyolország

Pontosan reggel 9:13kor parkolok le a Bernabéu Stadion előtt, kávémmal a kezemben, amit út közben szereztem be és táskámmal a vállamon szállok ki a terepjáróból. Egy cseppet sem érdekel, hogy elkéstem, így kecses mozdulatokkal sétálok el a bejárati ajtóig, ahol miután már napszemüvegem leveszem a biztonsági őr egyből felismer, és azonnal sűrű bocsánatkérésbe kezd, amit egy legyintéssel lerendezek és útbaigazítást kérek tőle, Florentino irodája felé.

Bekopogok és a választ meg sem várva lépek be az ajtón. Florentino ott ül, a székben egy hatalmas, fa asztal mögött.

-Oh, szervusz Catherine- tekint fel rám papírjai közül- késtél. – Tesz szemrehányást.

- Tudom- rántom meg vállamat.

- Hagyjuk- legyint egyet lemondóan- fiúk már tudják, hogy ma érkezik az új fizioterapeuta, szóval ők már várnak. Itt végigsétálsz és onnan már eltéveszteni sem tudod. Amúgy, átkellene öltöznöd- méri végig ruha összeállításom.

- Miért?- Szalad hangom nyolc oktávval feljebb azonnal.

- Magassarkú és a szoknya nem pont a legalkalmasabb választás ide.

- Nem élhetsz magas életszínvonalat, ha nem viselsz magassarkút!- Mondom el határozottan mottómat, ami teljes mértékig igazságot tartalmaz.

Mindkét kezét felemeli megadás jeléül, mire elmosolyodok és elindulok a sportpálya felé. Odaérve a Nap erős sugarait érzem bőrömön, így felveszem napszemüvegem és belekortyolok egyet kávémba. Mikor kilépek a placcra egyből az egy tömegben futó csapatot veszem észre és mindegyiket jobban megnézem egyenként. Hirtelen hatalmas felismerés tárul elém, a tegnapi, göndör hajú srác a hotelból is itt futkorászik közöttük, vagyis a többi is a csapattagja, minden valószínűséggel. Kezemet homlokomhoz emelem, hogyan lehettem ennyire béna? Egy szánakozott nevetés csúszik ki számon, majd az edzőt kezdem keresni. Mikor észrevesz, egyből int nekem, mire én rutinosan indulok el tűsarkúmban a füvön.

- Szia, Kate, Rafael Benítez vagyok, a csapat vezetőedzője- nyújtja nekem a kezét, amit egy mosoly közepette elfogadok.

- Üdv, Rafael- köszönök neki vissza, rám kacsint, aztán belefúj sípjába.

Az összes focista felénk veszi az irányt, de én csak a barna bőrű fiúra tudok figyelni és arra, hogy talán feltűnik e neki, hogy ki is vagyok. Miután mindegyikük velünk szemben áll ismételten végig mérem őket.

- Na fiúk!- Csapja össze tenyerét a mester.- Megérkezett a várva- várt új emberünk, kérlek mutatkozz be! Ti pedig, kérdezzetek tőle nyugodtan.- Tekint rám.

- Sziasztok, Catherine Clark vagyok, fizioterapeuta szakon végeztem, Dubaiban.- Mondok el pár alap dolgot, angolul.

Többen is egyszerre emelik fel kezüket, mint az iskolában, egy fekete hajú srácra esik az első választásom, így rámutatok.

- Tim Clark lánya?- Teszi fel nekem, a szinte mindennapos kérdést, szemeim megforgatom, de ők ezt nem látják a napszemüvegnek köszönhetően.

- Igen- válaszolok kurtán, majd új áldozatot keresek.- Te, ott feketében- mutatok rá.

- Na, jó, te nem tudod, ki vagyok?- Röhögi el magát.

- Mert ki vagy te, hogy ismernem kéne téged?- Váltok azonnal flegmára.

- Cristiano Ronaldo, Gyönyörűm- jelenti ki magabiztosan. – Hány éves vagy?

- Huszonhárom- vágom rá egyből.

Mondatomat alig fejezem be, de máris egy újabb kérdés üti meg fülemet, vagyis inkább kérés, még pedig a fodros hajútól, akit eddig próbáltam kihagyni, de őt ez sem akadályozza meg. Számat kezdem el rágni idegesen.

- Vedd le a napszemüveged!- Szólít fel határozottan.

Egy sejtelmes mosolyt húzok arcomra, tekintetem magabiztosra változtatom és leemelem napvédőmet. Mikor ránézek óriási felismerés látszik arcán, csak úgy, mint még pár embernek a csapatból, szóval felismernek.

- Te vagy az!- Üvölt fel- Marcelo vagyok.

Bólintok egyet, jelezve, hogy igaza van. Mindenkiből hatalmas nevetés tör ki, szóval tudnak róla. Én magam is röhögök, és közben visszaveszem a napszemüvegem.

- Leszünk barik?- Hangzik fel újra a barna hajú hangja, mire elnevetem magam és biccentek egyet fejemmel.

- És akkor milyen nyelveken is beszélsz?- Tesz fel egy újabb kérdést, valaki.

- Angol, arab, spanyol és francia, de valószínűleg Németországban se tudnának eladni, anélkül, hogy megszólaljak- sorolom fel őket, egy mosoly közepette.

- Francia?- Csillan fel egy szinte kopasz férfi szeme.

- Igen, és a minimális akcentusodból ítélve te is francia vagy.- Szólok hozzá franciául egy vigyor közepette.

Biccent egyet igazat adva nekem.

- Egyre jobban bírlak.- Beszél ezúttal már angolul.

Hatalmas, sejtelmes mosoly terül szét arcomon, itt is maradandót sikerült alkotnom, pedig még nem is ismernek igazán.