23.Fejezet~ Ellenálllhatatlan

Just Give Me A Reason

Catherine Clark

28. Szeptember; Madrid, Spanyolország

Reggel órámra ébredek, 08:00. Erősen vágom rá tenyeremet a digitális készülékre, hogy végre elhallgasson, hiszen még mindig nem sikerült pótolnom a Cristianos veszekedés által széttört telefonomat. Az elmúlt napokban csak mindig elsuhantunk egymás mellett köszönés nélkül, aminek köszönhetően kaptunk is néhány furcsálló pillantást, de jelenleg ez érdekel legkevésbé. Az én büszkeségem nem engedi, hogy újra kezdjem a könyörgést csak azért, hogy legalább megtudjam mégis mi a fenéért akadt ki rám ennyire, ő pedig nem igazán töri magát azért, hogy legalább egy szót is megpróbáljon velem beszélni. Így nem túl meglepő mód, hogy nem mentem el a csapattal az idegenbeli meccsükre sem, de a tegnapi hazain természetesen ott voltam, azt is csak a VIPban, isten ments, hogy egy kispadon üljek vele. Felkelésre bírom magamat, még mielőtt újra belekeverednék ebbe az egész dologba gondolataimban. Félálomba toporgok el a fürdőszobáig, ahol pizsamámat ledobva magamról állok be a meleg víz alá. Kelletlenül is mosolyra húzom számat, mikor eszembe jut a barcelonai csatár részeg estéje a fürdőmben. Kissé túlbecsülte a képességeit, már ami az alkoholt illeti, vagy csak nem bírta beismerni, hogy egy nő nála jobban bírja az italt, így nem volt más választásom, mint egy hideg vizes zuhanyban részesíteni a férfit. Reggel, amikor a kanapémon ébredt először értetlenül ült fel, szinte biztos volt abban, hogy az éjszakát nem egyedül töltötte.

Kilépve a zuhanyfülkéből egy törölközőt tekerek hajamra, míg eggyel testemet törlöm meg. Miután száraznak nyilvánítom magam, magamra kapom fehér selyem köntösömet és a hajszárítóért nyúlok, majd hagyom, hogy száraz hajam szokásához híven hullámosan hulljon vállamra. Étvágyamat, mintha a föld nyelte volna el, így inkább egyből a sminkeléshez látok hozzá. Szekrényem előtt állva ismételten a legnagyobb kihívás előtt állok; fel kell öltöznöm. Miután mindenegyes ruhát kipakolok szekrényemből és vagy tizenkétszer öltözök át, egészen ameddig meg nem találom a szokásosan tökéletes összeállítást a hidegebb időre való tekintettel. Táskámba beleszórok néhány szükségesnek tűnő holmit és magam után becsapva a nyílászárót lépem át lakásom küszöbét.

Meglepően kevés ember ólálkodik mind a szálloda körül, mind az utakon. A forgalom is szinte a negyede a szokásosnak. Lehetséges, hogy valami spanyol ünnep van, amiről nekem nem szólt senki? Értetlenkedve parkolok le az edzőkomplexum parkolójában, ahol szintén egy árva lélek sincsen. Szemöldököm összefut homlokomon, míg sietősen lépek be a bejárati ajtón. Legalább a gorillák itt vannak, ha már senki más. A szinte kihalt folyosókon lassan sétálok végig, a szokásosnál is nagyobb csend miatt ténylegesen az én cipőm kopogása tölti be az egész helyiséget. A fiúk öltözője előtt elhaladva megtorpanok és viszketni kezd tenyerem, hogy lenyomjam a kilincset. Hirtelen rontok be az üres öltözőbe. Mi a fene történt velem? Úgy viselkedek, mint, aki teljesen meg van bolondulva. Körbenézek, hogy valaki látta e, ezt az érthetetlen cselekedetemet, de megnyugszom, mikor a sarokban leselkedő kamerán kívül semmit és senkit sem látok. Két emelettel és négy szobával arrébb lépek be az irodámba, ahol egyből a faliórát kezdem keresni. Reggel negyed tíz, nem csoda, hogy szinte üres még a stadion. A stadion, aminek a nevét még mindig ne sikerült megjegyeznem. Lepakolom kabátomat és táskámat a fehér bőr kanapéra, majd reménykedve a büfé nyitva létében tipegek el addig.

- Hola Julia- mosolygok a fiatal pénztáros lányra.

- Szia Kate- köszön vissza.

Az utóbbi napokban szinte törzsvendég lettem és a munka hőse. Na, igen, sosem hittem volna, hogy az édességekbe és a munkába fogok menekülni a gondjaim elől és nem az alkohol, cigaretta, szex trióba, de azért a cigi még mindig fontos pontja az életemnek és néhány csók azért elcsattant, nem is akárkikkel. Egy karamellás latteval kezemben térek vissza a helyemre, ahol előkaparom a fiúk anyagát, amit elkezdek átlapozgatni. Daniloét már szinte kívülről fújom, mivel a brazil sérülése miatt minden napját velem tölti már egy hete és még ennyi ideig velem is fogja. Egész jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem kérdez a magánéletemről és én is tiszteletben tartom az övét, azonban előszeretettel szidja a számára unszimpatikus alakokat, amin néha jókat derülök. Munkámból egy erőteljes kopogás szakít ki. Már éppen válaszra nyitom számat, amikor illető hívatlanul beront az ajtón.

- Neked is szia Sergio- mérem végig jelentősen a focistát, aki csak elmosolyodik.- Mi járatban?

Válasz nélkül veti le magát a bőrülésbe, mire értetlenül kezdek rá pislogni. Arcát kezei közé temeti, én pedig kötelességemnek érzem, hogy kiszedjem belőle mi történt vele. Komótosan tolom ki gurulós székemet és lábaimat egymás után téve sétálok a védő mellé. Nem ülök le, inkább vele szembe leguggolok és térdén megtámaszkodom, így szemébe tudok nézni. Fejét erősen szegezi a földre még mindig, így álla alá nyúlok és felemelem fejét. Kék íriszeimet az ő barnáiba fúrom, ezzel válaszra bírva.

- Mi a baj?- teszem fel más formában a kérdést.

Csak lemondóan megrázza fejét és újra a parkettát kezdi kémlelni. Most mégis mi a frászt kezdjek vele? Sosem voltam jó az ilyenekben, Pepet kivéve. Lemondóan felsóhajtok és csak nézem továbbra is a spanyolt.

- Ramos baszd meg!- csattanok fel, mire végre rám néz.- Elintézem, hogy egy hónapig ne lépj pályára- fenyegetem meg ujjammal.

Elmosolyodik végre és mulatságosan megrázza fejét. Legalább egy percre sikerült jó kedvre derítenem. Megunom a térdeim fárasztását és inkább én is helyet foglalok a kanapé túlsó végében. Óvatosan emeli rám tekintetét, mire egy biztató mosolyt küldök felé.

- Igazából csak unatkozok, mert előbb bejöttem, mert egész éjszaka nem aludtam semmi és azt sem tudom, hol vagyok és láttam az autódat és gondoltam benézek hozzá- hadarja el egy szuszra- és jaj, ne haragudj, hogy csak így rád rontottam és- folytatná tovább de befogom száját.

Elnevetem magamat a kiborulásán és megsimítom felkarját, ezzel is talán megnyugtatva. Combomra csapok és hirtelen állok fel és lépek a kávéfőzőmhöz. Három gomb megnyomásával elindítom a szerkentyűt és várom, hogy lefőjön a koffeinbomba.

- Ha már egyszer úgysem tudsz aludni- adom kezébe az amúgy félig elkészített kávét.- Cukrot? Tejet?

Aprót bólint, így mindkettőbe belemarkolok és elé teszek pár darabot. Hálásan megköszöni, majd csenden kortyolgatja el azt. Faliórámra pillantok, ami szerint tíz óra lesz nyolc perc múlva. Óvatosan sandítok a sportolóra, aki csak nyugodtan üldögél a hátsófelén, gondolom nem látta még az időt, hiszen pár percen belül kezdődik az edzése. Eleinte bíbelődök magamnak, hogy megzavarjam e, de végül győz a józan eszem.

- Sese, mindjárt tíz- biccentek az óra felé.

Unottan néz az órára. Egy sóhaj szakad fel belőle, míg bal kezének segítségével feltolja magát álló helyzetbe. Száját kezdi rágni belülről és szinte hallom, ahogyan forognak a fogaskerekek a fejében. Megfontoltan lép mellém és ölelésébe zár, amit viszonzok egyből. Mikor elengedem megeresztek felé egy apró mosolyt, mire neki is sikerül elmosolyodnia.

- Köszönöm- ad egy puszit arcomra, ami meglep- akármiben tudok segíteni,csak szólj.- néz mélyen a szemembe.

Aprót bólintok, mire a Sergio hátat fordít nekem és az ajtó felé az irányt, már éppen csukná be a nyílászárót, mikor eszembe ötlik egy apró kérés.

- Sese!- kiálltok utána, mire visszafordul- igazából segíthetnél… valamiben- dadogok össze-vissza, szörnyen kellemetlen, hogy ilyet kell kérnem akárkitől.- Összetörtem a telefonomat és beszélnék pár emberrel.- rágom belülről a számat és kellemetlenül kezdem pásztázni a falat.

Azonnal megérti a célzásom és zsebéből előhúzza fekete mobilját, aminek különösebb figyelmet nem fordítva nyom kezembe. Reflexből húzom el a képernyőm, majd bebizonyosodik, hogy nincsen rajta képernyőkód, furcsa én nem merném még így lerakni sem sehova nem, hogy egy idegen- hiszen nem ismer különösebben- markába adjam. Küldök neki egy hálást pillantást, mire torkát megköszörülve szögezi le, hogy elég edzés után visszaszolgáltatnom neki a készüléket, mire ezúttal én nyomok csókot arcára.

(…)                     

 

Két órával később lesek ki irodám ablakán, megbizonyosodva arról, hogy vége van már a fiúk reggeli munkájának. Az elmúlt időben beszéltem Peppel és elmeséltem neki a helyzetet, néhány részt kihagyva, apának pedig csak küldtem egy üzenetet, hogy kellene egy új telefon, isten ments, hogy felhívjam, még mindig haragszom rá. Szerencsémre Danilo türelmesen várt, ameddig végeztem mindennel és megértően hallgatta a gondjaimat. Különös mód pont ő volt az az ember, akire nem is emlékszem egy kicsit sem, hogy a klub tagja mégis neki „sírom” el jelenleg minden bánatomat és még a dühkitöréseimet és a hiszti rohamaimat is csendben tűri el, egészen még le nem nyugszom.

Becsukom a magam elé kinyitott mappákat és rendetlenséget hagyva magam után lépek át a küszöbön, majd ha visszajöttem rendet rakok. Sietősen haladok a folyosókon, remélve, hogy még itt érem a férfit. Kopogáson kívül nem tulajdonítok nagyobb érdeklődést az öltözőben lévők felé, nyugodtan lépek be a csapathoz. Megérzésem nem csalt és Sergio még mindig itt van, ahogyan szinte az egész csapat. Eleinte fel sem tűnik nekik az érkezésem, csak mikor hangosan vágódik be mögöttem az ajtó. Egyből csend lesz az öltözőben, majd kapom sorra a pillantásokat. Néhol értetlen, néhol beindulni látszó szempárok pislognak rá. A hirtelen jött csendet szinte vágni lehet közöttünk. Ez most komoly?

- Srácok- forgatom meg szemeimet- ne csináljatok már úgy, mintha egy szűz kislány lennék- nevetem el magamat kínomban.

- Nekünk te az vagy- öleli át vállamat Karim- bár szűznek azért nem mondanálak- beszél franciául.

Játékosan rácsapok mellkasára, hogy hallgasson már el és magamban áldom az Istent, hogy legalább nem angolul tette a beszólását. Kezd oldódni a hangulat, bár néhányan még mindig feszengnek.

- Minek köszönhetjük egy angyal megjelenését itt?- jelenik meg James is, akivel az elmúlt egy héten beszéltem néhányszor, elég jóban lettünk.

- Sergiot keresem- küldök felé egy féloldalas mosolyt.

Amint ez a mondat elhagyja számat néhányan ujjongásba kezdenek, míg a többiek megilletődnek, igen sokan még ott tartanak, hogy a portugállal egy párt alkotunk, de lehet tanítanom kellene a tehetségem; hogyan veszítsünk el egy pasit egy nap alatt.

Segítségemre siet azonnal a spanyol és elém lép egy szál törülközővel derekán, ezzel eltakarva engem a sok kíváncsi tekintet előlem.

- Köszönöm- adom kezébe a telefonom és átkarolom nyakát, de vigyázok rá, hogy nehogy vizes legyek.

- Máskor is- veszi el a készüléket.

- Na, én megyek is srácok, nyugodtan folytassátok, amit eddig csináltatok- lépek ki az ajtón.

Hihetetlen, hogy ezek a srácok egy hét szenvedés után csupán pár perc alatt varázsolnak mosolyt az arcomra, fantasztikus egy társaság. Bágyadtan mosolyogva indulok vissza irodámba, amikor érzem, hogy egy kéz csavarodik csuklómra, ami erősen tart egyhelyben.

- Mit szeretnél?- nézek fel a nálam még így is jóval magasabb portugálra.

- Beszélnünk kell Catherine- fúrja tekintetét enyémbe, míg én tökéletesen kidolgozott felsőtestét is végigmérem.

Nem vagyok képes neki ellenállni, akármennyire is szeretnék.