36. fejezet ~ A terv

Pearl Clark

November 07; Dubai, Egyesült Arab Emírségek

  - Haza kéne menned - tette kezét a vállamra Vincent miközben felém nyújtott egy forró kávétól gőzölgő műanyag poharat. - Bocsi, csak ilyen volt - mentegetőzött, de egy halvány mosollyal elhallgattattam.

 - Isten vagy - köszöntem meg fáradtságtól rekedt hangon és elvettem tőle az éltető folyadékot. Apró kortyokban tüntettem el a fekete löttyöt, aminek az íze sokkal jobban hasonlított a mosogatólére, mint a kávééra, de ez most egy cseppet sem zavart.

 - Pep, pihenned kéne.. - kezdte újra, de gyilkos pillantásommal belé fojtottam a szót.

 - Addig nem, míg fel nem ébred - vezettem vissza tekintetemet az ágyra, ahol a nővérem feküdt mindenféle gépekre kötve immár két napja. Szemeim égtek, így lehunytam őket, de azonnal ki is pattantak, mert a legelső kép ami megjelent előttem, Kate teste volt, ahogy mozdulatlanul, vérben úszva feküdt a lakásban.

Újra elkapott az a torokszorító érzés ami akkor is. A félelem, hogy későn érkeztem szinte megbénított, de mikor láttam, hogy a mellkasa még mozog, erőtlenül lerogytam mellé, fejét óvatosan az ölembe helyeztem, simogattam az arcát és beszéltem hozzá egészen addig, míg meg nem érkeztek a mentősök akik átvették tőlem. Se akkor, se azóta nem ejtettem egyetlen könnycseppet sem. Erősnek kellett maradnom, hogy segíthessek neki átvészelni ezt az időszakot. 

Vinc lemondó sóhajjal vette ki kezemből az üresen maradt poharat majd elsétált vele a szemeteshez. Újra kezembe csúsztattam a nővérem hideg ujjait és próbáltam felmelegíteni őket. Abban reménykedtem, hogy a bennem lévő erőből valamennyit át tudok adni neki. Segíteni akartam, de nem tudtam, hogyan tegyem. 

(...)

Elcsigázva emeltem fel a fejemet a karomról ahova pár perce, de lehet, hogy egy órája lehajtottam. Tekintetemmel azonnal a falfehér arcra fókuszáltam és legnagyobb örömömre egy zavarodott, de ébredező Katet láttam magam előtt. 

 - Köszönöm Istenem! - suttogtam halkan és szemeimet az ég felé emeltem.

 - Pep? - szólított meg kiszáradt torka miatt érdes hangon a testvérem.

 - Cssh- simítottam ki az arcából néhány kócos tincset. - Ne erőlködj! - utasítottam miközben megnyomtam a nővérhívó gombját. Nem telt el egy perc sem, már nyitódott is az ajtó és a hívott félen kívül egy orvos is megjelent.

 - Á, úgy látom magához tért a kishölgy - mosolyodott el kedvesen a doki és közben elvégezte a szokásos rutin vizsgálatokat, mint például a pulzus ellenőrzése. 

 - Mi...? - köhögött fel Kate mire ülő helyzetbe segítettem és egy pohár vizet emeltem az ajkaihoz amivel csillapíthatta a szomjúságát. Óvatos kortyokban tüntette el a pohár tartalmát. Ahogy végzett, erőtlenül rogyott vissza a párnájára. - Mi történt? - kapkodta köztünk rémülten a tekintetét. Nem bírtam a szemébe nézni. Kezét az enyémbe fogtam, hogy támogassam, de nem akartam én lenni aki közli vele a rossz hírt, így gyáván beharaptam a szám szélét és hagytam, hogy az orvos mondja el neki a történteket. Csak akkor pislogtam újra felé, mikor túl hosszúra nyúlónak éreztem a hallgatását. A szívem összeszorult a látványtól. Kate arcán patakokban folytak a könnyek, de egy hangot sem adott ki. Csendben, magában gyászolt. A fájdalom mellett egy új érzés kezdte kibontakoztatni a szárnyait bennem. A bosszú. A gyűlölet amit a portugál iránt éreztem, megszázszorozódott abban a két napban amit rettegésben töltöttem a testvérem ágya mellett. Azt akartam, hogy ő is úgy szenvedjen ahogy a nővérem. Ő is érezze azt a gyötrelmet amit Kate. 

 - Pep - szólított a nevemen egy fájdalomtól eltorzult hang. Ijedten néztem az ágyban fekvőre, akinek az arcán még frissek voltak a könnyek által húzott csíkok, de egy erőtlen mosollyal adta tudtomra, hogy jó lenne, ha elengedném a kezét. 

 - Bocsánat - suttogtam bűnbánóan. Észre sem vettem, hogy a csatár nyaka helyett Kate ujjait szorongattam. 

Miután az orvos befejezte a mondandóját, magunkra hagyott minket. Leültem a helyemre és tanácstalanul néztem ki a fejemből. A nyomott hangulatot csak fokozta a közénk feszülő csönd. Soha nem éreztem még ennyire tehetetlennek magam. 

 - Kérlek menj el! - kaptam fel hirtelen a fejem erre a mondatra.

- Kate...

- Menj! - kiáltotta. - Menj már az Istenért! - zokogott fel mire én felpattantam a székből és botladozva az ajtóhoz léptem. Még egy utolsó pillantást vetettem rá majd kisiettem a folyosóra. Szédülve csuktam be magam után az ajtót ahonnan így is kihallatszott a bent fekvő sírása. Erőtlenül dőltem neki a bezárt nyílászárónak.

 - Hé - találtam magam két erős kar ölelésében. - Mi történt? 

 - Én... - emeltem fel a fejemet és néztem Vincentre aki aggódva pásztázta végig az arcomat. - Elküldött - préseltem ki magamból a szót egyetlen egy könnycsepp kíséretében. Ez volt az első és az utolsó is amit ejtettem. 

 - Ezt nem teheti - dühödött be az olasz. - Végig itt voltál mellette. Virrasztottál, kiharcoltad neki a legjobb orvost, távol tartottad az újságírókat...

 - Vinc, nem számít - tettem a kezemet a karjára, hogy lenyugtassam.

 - Már hogy a picsába ne számítana! - próbált lerázni magáról, de nem engedtem. Megértettem az érveit és hálás voltam a támogatásáért, de én voltam az aki maradéktalanul ismerte Katet és tudtam, hogy a kirohanása nem nekem szólt. 

 - Értsd meg őt, most tudta meg, hogy elvesztette a babáját - magyaráztam, mint egy kisgyereknek. - Gyászol és nem akarja, hogy ott legyek. Én sem tudnám elviselni a szánakozó tekinteteket - sóhajtottam fel miközben elfojtottam magamban a fájdalmat amit az elutasítása kapcsán éreztem. 

 - De ez akkor sem fair veled szemben - dohogott a macsó még mindig.

 - Miért, vele az volt az élet? Tudod, hogy mindennél jobban akarta a portugál babáját.. Még mindig szereti pedig az a seggfej arra sem érdemes, hogy a lába nyomát megcsókolja - kaptam fel a vizet egy pillanat alatt. - Bárcsak megmondhatnám neki, hogy mit gondolok róla! - szorult ökölbe a kezem. - Vagy legalább Kate... - mondtam és ahogy kiejtettem a számon ezeket a mondatokat, egy terv állt össze a fejemben. - Tökéletes - suttogtam magam elé, mint egy elmeháborodott.

 - Miről beszélsz? - nézett rám Vincent gyanakodva.

 - Hogy erre miért nem gondoltam előbb? - vigyorogtam eszelősen a barátomra, aki egyre növekvő aggodalommal a szemében figyelte minden mozdulatomat. - Az a rohadék is szenvedni fog! Ott fogok belerúgni, ahol a legjobban fáj neki! Az egójába! - döntöttem el határozottan.

 - Nem tudom miről van szó, de nem tudlak lebeszélni róla, igaz? - pislogott rám az olasz férfi lemondóan.

 - De nem ám! - ragadtam karon. - Már csak azért se, mert ebben a tervben neked is fontos szerepet szánok - húztam magam után a mélygarázsba, ahonnan sietősen távoztunk. Hazafelé útközben megejtettem néhány telefont, így mikor megérkeztünk már csak a bőröndjeimet kellett előkeresnem. Következő utunk a régi lakáshoz vitt, ahol bepakoltam Kate néhány cuccát majd útban a reptér felé felvázoltam a tervemet a tátott szájjal és kiguvadt szemekkel figyelő Vincentnek. 

 - Segítesz? - néztem rá kérdőn miután minden részletbe beavattam.

 - Félek, hogy bajod esik...

 - Ez igen vagy nem? - csattantam fel türelmetlenül miközben már a felszállásra vártunk.

 - Tudod, hogy igen - sóhajtott fel. - Én csak attól tartok, hogy időközben te is sérülni fogsz...

 - Ne aggódj miattam! - vigyorodtam el. - Kemény csaj vagyok! Semmi nem árthat nekem!

 - Tudom, de én akkor is féltelek - simított végig az arcomon kedvesen.  - Szeretlek te bolond nőszemély!

Elérzékenyülve hallgattam a szavait, de mielőtt válaszolhattam volna, meghallottuk a kapitány hangját a  fejünk fölött lévő hangszórókból:
"Üdvözlöm kedves utasainkat a fedélzeten! Mindenkinek kellemes pihenést kívánok! Az úti célunk Madrid!"