54. fejezet ~ Újra itthon!

Vincent Ambroso

November 24; Madrid, Spanyolország

  Valami megváltozott. Nem tudtam miért gondolom ezt, de a zsigereimben éreztem, hogy valami más lett. Próbáltam Pep arcáról leolvasni a választ, sikertelenül. Olyan volt, mint aki álarc mögé bújva várja, hogy mit hoz a jövő. 

 - Mikor indulunk? - kérdeztem lehangoltan. 

Szerettem Madridot és nehezemre esett itt hagyni, de megértettem Pearl indokait is. Elege volt már a színjátékból. Tudtam, hogy magának köszönheti a kialakult helyzetet, mégsem hibáztathattam mindenért. Ő csak a nővérét akarta védeni és megbosszulni. Soha nem láttam még senkit, aki ennyire elvakultan szerette volna a testvérét, de úgy látszik ez az ikreknél másképp van. Főleg Pepnél. Catherine egyetlen szavába kerülne és a testvére az életét adná érte. Nem tudom, fordítva ez ugyanígy működne-e, de bíztam benne, hogy igen. 

 - Már csak fél óra és becsekkolhatunk - válaszolt miközben a bőröndje zippzárjával játszott. 

Halvány mosollyal néztem rá. Neki is nehéz volt itt hagyni ezt a helyet. Megszerette a fiúkat. Főleg Marcelot és Balet. Ramosról már nem is beszélve, akivel egyre közelebb kerültek egymáshoz és nem értettem miért nem engedte át magát az érzésnek. Talán attól félt, hogy a védő nem őt látja benne, hanem Katet? Ha lett volna bátorsága, tiszta vizet önthetett volna a pohárba, de tartott attól, hogy ő nem elég jó senkinek, pedig az én szememben sokkal többet ért mindenkinél. Az egyetlen nő, aki képes volt megmozdítani valamit bennem.

 - Bassza meg! - húzódott egyszer csak közelebb hozzám és arcát a vállamba fúrta.  

 - Mi a gond? - értetlenkedtem.

 - Az ott - mutatott egy pontra a repülőtér forgatagában. Követtem az ujját és meglepetésemre a portugál kutató tekintetével találtam szembe magam. 

 - Mi a büdös francot keres ez itt? - szaladt ki a számon. - Nem úgy volt, hogy tegnap már elbúcsúztál a fiúktól?

 - De, és megkértem őket, hogy ne árulják el neki, hogy lelépek. Nem tudom, melyikük lett az áruló - húzta el a száját miközben a dühös focista észre vett minket és sietve közeledett felénk. Sőt, már előttünk is állt és karba tett kézzel nézett ránk.

 - Beszélhetnénk? - szólította meg Pearlt, akinek megmerevedő testéből éreztem, hogy egyetlen porcikája sem kíván eleget tenni a kérésnek, de aztán egy kisebb verbális csata után sóhajtva felállt és követte a focistát aki egy nyugisabb hely felé kormányozta őt. Fürkésző tekintettel néztem utánuk egészen addig, míg el nem tűntek a látóteremből. 

Pearl Clark

November 24; Madrid, Spanyolország

 Éreztem a portugálból felém áramló dühöt. Nem tartottam magam gyávának, de most megijedtem tőle.

 - És ha nincs kedvem? - pislogtam fel rá megpróbálva elodázni a pillanatot.

 - Ne akard, hogy botrányt csináljak - vigyorodott el gúnyosan. 

 - Nem hiszem... - próbált közbe avatkozni Vinc, de leállítottam. Tudtam, hogy ezen túl kell esnem. Kelletlenül álltam fel és követtem a focistát egy eldugott sarokba.

 - Mégis mikor akartad elmondani, hogy megint lelépsz? - vágott azonnal a közepébe.

 - Nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne hozzá?

 - Mi az, hogy nincs hozzá közöm? - lépett felém vészjóslón amitől megpróbáltam hátrálni, de a fal utamat állta. - Azok után amit itt műveltél, minden jogom meg van hozzá!

 - Miről beszélsz? - nyeltem nagyot.

 - Arról amit Ramossal, a barátoddal meg még a jó ég tudja kivel csináltál! - ordított az arcomba miközben hevesen gesztikulált.

Felvetettem a fejemet és úgy válaszoltam.

 - Semmi közöd ahhoz, hogy mikor kivel mit csinálok! Azt a jogot már elpuskáztad, amikor a karrieredet választottad! 

 - A pokolba is! - ütötte meg a fejem mellett a falat, ami hatalmasat dörrent én pedig összerezzentem. - Elbasztam! Érted? Ha még egyszer megkérdeznéd, már nem...

 - Elég! - fojtottam belé a szót. - Nem lesz még egyszer! Kaptál esélyt de.... - nem tudtam befejezni, mert magához rántott és legnagyobb döbbenetemre megcsókolt. Ajka ragadozóként csapott le az enyémre. Nyelve könyörtelenül hatolt be a számba, hogy átvegye felettem az uralmat. 

"Azt a kurva! Már értem, Kate mit evett ezen a pasin" - suhant át az agyamon a gondolat, ami aztán ki is józanított. Két kezemet a mellkasának támasztottam és minden erőmet latba vetve ellöktem magamtól. 

 - Catherine - sóhajtotta miközben szemeiben megbánás ült. 

 - Ne! - figyelmeztettem mikor újra megpróbált a közelembe férkőzni. - Hagyj elmenni! - kértem majd hátrálva ott hagytam őt a forgatag közepén. 

Vincenthez érve megmarkoltam a bőröndömet és nyomomban az olasszal megindultam a beszállókapu felé.

 - Kate! - hallottam meg a zsivajon keresztül is az elgyötört kiáltását, de nem néztem hátra. Minél hamarabb el akartam tűnni a képből. 

 - Jól vagy? - kérdezte Vinc miután elfoglaltuk a helyünket a gépen. 

 - Nem, de majd elmúlik - mosolyogtam rá halványan.

 - Megkérdezhetem, hogy mi történt?

 - Semmi - suttogtam magam elé. - Semmi amit nem lehetne egy jó erős whyskivel...... - haraptam el a mondatot hirtelen mert eszembe jutott, hogy az alkohol most nem a legjobb ötlet. - Azt hiszem okosabb lesz, ha alszom egyet - tereltem el a témát és lehunytam a szemeimet. Néhány pillanatig nyugalom szállt meg, de aztán képek villantak fel előttem. Marcelo, Bale és a többiek szomorú arca ahogy elbúcsúztam tőlük, Ramos ajkai ahogy még utoljára csókoltak majd végül a portugál bánatos szemei. Elfojtottam egy nyögést amit a lelkiismeret furdalásom okozott. Tudtam, ha haza érek, beszélnem kell a nővéremmel. Csak remélni mertem, hogy még nem csesztem el mindent véglegesen. Nem akartam mást, csak azt, hogy Kate végre megint boldog legyen.

(...)

   - Újra itthon! - húztam gúnyos mosolyra a szám miután a taxi letett minket a házam előtt. Bőröndjeinket magunk után húzva beléptünk a lakásba, ahol - hála a takarítónőmnek - rend és tisztaság fogadott. A vázákban friss virág volt, míg a levegőn érezni lehetett, hogy nem olyan régen szellőztettek. Kimerülten vetettem le magam a nappali kanapéjára. 

 - Mi lesz a következő lépésed? - kérdezte Vinc, aki már otthonosan mozgott nálam.

 - Fel kellene hívnom a tesómat.

 - Mi tart vissza? 

 - Félek - vallottam be. 

 - Te? Mitől? - mosolygott rám biztatóan. 

 - Mi van, ha...

 - Soha nem tudod meg, ha nem beszélsz vele - szakított félbe. 

 - Igaz - bólintottam megadóan. Kezembe vettem a telefonomat és tárcsáztam Kate számát. Gyomrom öklömnyi nagyságúra zsugorodott az idegtől, míg vártam, hogy felvegye. Váratlanul ért a hangja, így összerezzentem.

 - Pep? - hallottam ki hangjából a kérdést és a neheztelést egyszerre, amiért eddig nem hívtam.

 - Szia! - nyeltem nagyot. - Figyelj csak - kezdtem bele és ha már eddig sikerült megőriznem a hangomat, gyorsan eldaráltam, mit szeretnék. - Itthon vagyok. Beszélnünk kell!

 - Hol itthon? Madridban vagy...

 - Itthon itthon - vágtam a szavába. - Fél órája szállt le a gépem. Át tudsz jönni vagy én menjek?

 - Megijesztesz. Minden oké? - kérdezte aggódva.

 - Persze, csak beszélnünk kell. 

 - Rendben, akkor körülbelül tíz perc és ott vagyok - zárta rövidre a dolgot. Remegő kézzel tettem le a készüléket a kezemből. 

 - Jön? - kérdezte a barátom, akiről szinte el is feledkeztem. 

 - Nem sokára itt lesz - sóhajtottam fel.

 - Akkor ha nem bánod, én lelépnék - húzta el a száját. Megértően bólintottam, hiszen tudtam, hogy a legutóbbi találkozásuk óta nem igazán jöttek ki egymással. 

Az ígért tíz perc nagyon hamar letelt és én azon kaptam magam, hogy Katettel szemben ülök, szemeimből csorognak a könnyek és bevallok neki mindent ami Madridban történt. Ramost, Ronaldot az érzéseivel és végül zokogva a legfőbb okot amiért visszajöttem. A babát.